Storm in our hearts

N I N E

Egyrészt Dean-t melegnek hívni sértő, mivel egy olyan vonás sincs rajta, amire ezt lehetne mondani. (Nincsen bajom a melegekkel, ne vegye senki rossz néven)
Másrészt, aki ilyen jelzővel illeti, az nem tudja, hogy nem kéne betámadni olyannal, ami az önbecsülését sérti. Bár ezt akkor még én sem tudtam.

-Jó, már itt vagyok.-vontam vállat, bár ezt a telefon túlsó végén ülő Owen nem láthatta.

-Delaney, menj haza, most nem hiszem, hogy alkalmas.-hangja aggódó volt, mégsem tettem úgy, ahogy mondta.

-Én nem Dean miatt jöttem, nem is miatta fogok elmenni. Kivéve, ha Isabel azt mondja, hogy ma nem jó.-hadakoztam a fiú ellen.-Tehát leteszem, majd hívlak vagy írok utána. Szia!-meg sem vártam a válaszát, csak rányomtam a telefont.

Leparkoltam a felhajtón, ahol máskor is szoktam, ha autóval jövök, majd becsengettem. Pár perc várakozás után Harry, Dean öccse nyitott ajtót.

-Szia Delaney, anya még nem ért haza, nekem azt mondta későn jön. Neked nem szólt?-furán nézett rám, majd a fejemet ráztam.-Az baj. De, ha Dean hazaér szerintem ő meg tudja tartani ezt az órát. Úgy tudom jóban vagytok.

-Hát... ez túlzás, de nem vagyunk rosszban.-vállat vonva levettem a pulcsimat, majd Harry a nappaliba terelt. Leültünk, ő pedig hozott inni.
-Köszönöm.

-Nem tesz semmit.-biccentett.-Mit tanulsz az egyetemen?-váratlanul ért a kérdés, hiszen, ha jól emlékeztem, akkor Harry mégcsak 15 volt, ilyenkor még engem sem érdekelt az egyetem.

-Pszichológiát. Remélem eljutok a diplomáig.-nevettem fel.

-Uhh. Pszichológia... az jól jönne néha.-kelletlenül megrázta a fejét, mire elképedtem. Hogy nyílhatott meg, mikor ez volt az első alkalom, hogy beszéltünk? Rögtön megkérdeztem, ami az eszembe jutott.

-Baj van? Ha igen, beszélhetünk róla. Szívesen segítek.-ajánlottam fel. Nagyot sóhajtott és belekezdett.

-Köszönöm, de csak annyi, hogy nehéz itthon. Nehéz mindig másodiknak lenni, Dean miatt.-szemeiben csak a fájdalom és a szomorúság csillant meg. Tudtam, hogy mire gondol, de láttam rajta, hogy nem akarja kimondani Dean betegségét. Valószínűleg nem gondolta, hogy tisztában vagyok vele.

-Figyelj Harry, nehéz a tesókkal, én is tudom. De ha te magadat helyezed előbbre, azzal kicsit javíthatsz a helyzeten.-hogy klisés-e, amit mondtam? Nyilván. De amíg konkrétumot nem mond, addig én sem tudok többet.

-Nem is az, csak Dean ugye eléggé be...-nem tudta befejezni a mondatát, hiszen az ajtó kivágódott, majd csak annyit mondott; -Baszki.-arcát a kezébe temette, és sajnálva nézett rám.

-Mit keresel itt?-torpant meg előttem. Azt hittem, hogy idegesebb, bár kétségtelen, hogy nem volt nyugodt, de másra számítottam.

-Ugyan azt, mint szoktam. Anyukádat. De sajnos nincs itt. Harry azt mondta...-nagy szemekkel nézett rám az öccse, gondolom nem szerette volna, hogy befejezzem a mondandómat.

-Hogy? Nincs itt. Sajnálom.-megforgatta a szemeit és ironikusan beszélt. Mit tettem én ellene, de tényleg?

-Normálisan is lehet velem beszélni. Szerintem kurvára nem mondtam semmi rosszat. Már bocsánat.

-Tesó, azt mondtam Delaney-nek, hogyha hazaérsz, akkor talán megtartod anya helyett az óráját. Ő csak később jön és nem szólt neki.-egészen megváltozott a hangszíne, ahogy Dean-nel kezdett beszélni. Valószínűleg ezt a borderline váltotta ki. Dean lefagyott és erősen gondolkozott.

-Josh keresett, hogy menj át hozzá, vett egy új játékot.-összevonta a szemöldökét, Harry pedig szkeptikusan figyelte a bátyját.-Most.-tette hozzá, mire csak odasétált hozzá és nyugtatni próbálta.

-Nem vinnél el? Delaney is menne biztos, csak...

-Menj. Delaney-nek órája lesz anyával.

-De anya csak...

-Menj.-Dean olyan hidegen ejtette ki a szavait, hogy teljesen lefagytam tőlük. Harry megint sajnálóan rámnézett, majd végül elindult.

-Dean, nem muszáj ezt csinálnod, megleszek. Nem számít, ha kimarad egy óra.-jelentettem ki, majd én is menni készültem.

-De számít.-ennyit mondott, majd a kezemnél fogva a szobába húzott, ahol mindig tanulni szoktunk Isabel-el.
-Mit tanultok?-rögtön rávágtam a választ, ami így utólag nem biztos, hogy jó ötlet volt.

-Az emberi testet.-egyből felnézett a könyvből és valami átfutott a tekintetén.

-Az nem nehéz. Ülj fel az asztalra.-utasított, de furán néztem rá.

-Mégis minek kén...-megint a szavamba vágott, ahogy szokta.

-Csak ülj fel.-úgy tettem, ahogy mondta. Semmi kedvem nem volt Hayes-el veszekedni, de a hülyeségeihez sem.
-Szóval az emberi test.-úgy tett arrébb, hogy az neki megfeleljen. Tehát keresztben helyezkedtem el, a lábaim Dean széke felé néztek, ahová a fiú le is ült. Levette a zoknimat, amit egy iszonyat csúnya nézéssel nyugtáztam.

-Dean, nem akarom, hogy lásd a lábamat zokni nélkül. Láb fétised van, vagy mi?-hiába mondtam a magamét, a szavaim süket fülekre találtak. Nem volt csúnya a lábam, nem utáltam, csak azt, ha mások látják. Furcsa volt.

-Tehát ezek itt az ujjperc csontok.-egyik kezében a lábfejem pihent, a másikkal arra mutatott, amit éppen mondott.
-Ez lenne a lábközépcsont. Itt pedig három csont is található, az ékcsont, a sajkcsont és az ugrócsont. Mellette van a köbcsont, ez pedig értelemszerűen a sarokcsont, felette az achilles-szel.-közrefogta a bokámat és egyre feljebb húzta a kezét.
-A sípcsont és a szárkapocs csont. Majd a térdkalács és a combcsont.-elkezdte még feljebb vezetni az ujjait, de amikor a combom felső részénél járt, akkor megállítottam.

-Dean, fura vagy.-fogtam közre a tenyerét, az enyémmel.

-Nem vagyok.-vágta rá rögtön.

-De, igen. Az vagy. Mi történt?-félve tettem fel a kérdést, mivel kitudja mikor robban megint.

-Miért lennék? Nem történt semmi.-nem engedett el továbbra sem, így hagytam.

-Owen hívott, hogy ne jöjjek ide, mert jössz haza. És elmesélte, hogy miért jöttél így el.-kerestem a szemkontaktust, de Dean egyáltalán nem.

-És? Nem hagyom, hogy sértegessenek azzal, hogy meleg vagyok. Nem ítélem el őket, de rám ne mondják. Ha nem jövök el, akkor az arca bánja.-vállat vont, de még mindig a hátam mögé bámult.

-De ne vedd magadra. Szerintem bármit lehet rád mondani, de azt nem, hogy meleg vagy. Vagy hogy úgy nézel ki, mintha az lennél. Sok férfihoz volt szerencsém, de Dean te teljesen más vagy és tudom, hogy a borderline felülkerekedik ezen, de hidd el, hogy nincs okod aggódni, mert jól nézel ki és ennyi. Kit érdekel, hogy más mit mond?-olyan könnyedén jöttek a szavak a számra, hogy még én magam is meglepődtem. Nem vagyok a legjobb a vigasztalásban, de akkor egész egyszerűnek bizonyult.

-A betegségemet. Na azt érdekli. Ez a baj Laney. Nehéz így, hogy.. nem tudom, hagyjuk.-félbeszakította magát, pedig kíváncsi voltam a befejezésre, válasz reményében rá is kérdeztem.

-Hogy?-elengedte a kezeimet és beletúrt a hajába, közben mély levegőt vett.

-Hogy nincs mellettem az, akit szeretnék, hogy ott legyen.-hidegzuhanyként ért a válasza, mivel azt mondta, hogy Bellával részben miattam mentek szét, majd azt mondja, hogy hiányzik neki.
De továbbgondolva a dolgokat viszont arra jutottam, hogy ha annyira hiányzott neki, akkor miért csókolt meg az első után mégegyszer? És miért jött hajnalban, esőben a házamig, hogy bocsánatot kérjen? Mindenesetre furának találtam, persze, mert az is volt. Illetve hiába ismerem régóta, a kapcsolatunk sosem volt szoros vagy közeli.

-Sajnálom Dean, ha aznap éjjel nem iszok annyit, akkor köztünk nem történt volna semmi és nem kellett volna szakítanotok. Ne haragudj, nem állt szándékomban közétek állni, hidd el.-heves bocsánatkérésemben Dean pillantása teljesen megzavart.

-Delaney én nem bántam meg. De úgy volt, hogy nem beszélünk róla.-várj mi?

-De én igen és tudom, de most magunk vagyunk, itt nem tabu.-vontam vállat.

-Nem Bellára gondoltam.-szemeimbe nézett másodperceken át, majd lazán felállt és otthagyott az összes gondolatommal.