Storm in our hearts

F I V E

Owen hazament még az este, ezután pedig anya úgy döntött nem főz, tartsunk pizzás estét. Jason egyből leintette, hogy neki dolga van. Ugyan mi dolga lenne szerda este?

-Nem, fiam. Szépen leülsz velünk és eszel. Közben beszámolhatsz Delaney-nek az utazásról.-a nagy Monica-féle pillantás és hangnem győzött, apa pedig rátett még egy lapáttal.

-Tudom Jason, nagyon jó volt Buenos Airesben minden este sokáig kimaradni és bulizni, de hazajöttünk. Idén érettségizel, nőj fel a feladathoz, ahogy a nővéred is tette.-természetesen nem hagyhattam szó nélkül..

-Igen, nagyfiú. Remek, hogy azt hiszed, hogy a bulin túl nincs élet, de sajnos el kell mondanom, hogy de. Van.-rántottam meg a vállam és tudtam, hogy nem tanácsnak, hanem támadásnak fogja venni és olyannal visszavágni, amiről tudja, hogy iszonyatosan rosszul fog esni.

-Ahelyett, hogy miattam aggódsz, -ujjaival macskakörmöt mutatott a levegőben- inkább menj és gyakorold a softballt. Hiszen az még úgyis nehezen megy.-ez kívülről egy ártatlan és csak célzásszerű beszólásnak tűnhet, de tudja, hogy volt egy olyan szezon, ami kicseszett nehéz volt a csapatnak is és nekem is. Elvesztettük a helyünket a bajnokságban, mégpedig miattam.

Három éve, amikor bekerültem az egyetemre, komolyabban kezdtem foglalkozni a softballal és egyre intenzívebbek lettek az edzések.
Az egyik fontos meccsünkön hihetetlenül rosszul lettem és végül mentőkkel távoztam. Akkor kiderült a temérdek kórházi vizsgálatból, szűrésekből és minden egyébből, hogy egy jóindulatú daganatot találtak a tüdőmben, ami igen csak nagyra nőtt az évek során, aztán meg is kellett műteni, és láss csodát, még itt vagyok. Volt, nincs.

Az eset viszont óriási áttörést ért el nálam és nem jó értelemben. Azóta mint egy igazi eszelős, minden rosszullétemkor azt gondolom, hogy kiújult, vagy valami komolyabb baj van. De rendszeresen járok orvoshoz, ami bizonyítja, hogy csak paranoiás vagyok. Hannah és Owen természetesen tudnak és tudtak róla, rajtuk kívül viszont senki más. És ez így van rendjén. Ezért van, hogy azóta gyógyszereket kell szednem, amikkel Owen az edzéseim után a pálya szélén vár.

-Jason!-szólt apa éles hangja.-Ez volt mára az utolsó csepp. Húzz a szobádba és ma már, ha lehet ne is gyere le!-felpattant az asztaltól és a lépcsőig lökdöste a magában puffogó öcsémet. Én pedig hinni sem akartam a fülemnek.

-Sajnálom kincsem, tudom, hogy ez nem csak tapintatlan, hanem bántó is volt, de ígérem beszélek vele.-anya végigsimított a hajamon, és mivel ő volt az, akit az eset a legrosszabbul érintett lelkileg, még a könnyei is kicsordulni látszottak az emlékek hatására.

-Anya, nem baj. Végülis igaza van. Semmi közöm ahhoz, hogy mit kezd az életével. Én is teszem a dolgom.-vállat vonva álltam fel és elkezdtem elpakolni.

Nem túl felhőtlen a család helyzete ilyen szempontból, és Jason miatt rengeteg olyan gondolatom volt, hogy elköltözök, hogy itthon béke legyen és így a szüleink sem aggódnak mindig azon, hogy épp min fogunk összeveszni.

Mindenesetre szeretem Jason-t, de most azt a korszakát éli, amiben nem nagyon tudok résztvenni. Illetve így, hogy így viselkedik velem, nem is nagyon szeretnék. Ha ő így, akkor én is.

*****

A meccs előtti várakozás kikészített teljesen. Előtte voltak még óráim, de egyikre sem tudtam koncentrálni, így inkább figyelemelterelésképpen órák után Hannah-val sminkeket próbálgattunk a közeli plázában.

-Ezért nagyon odalenne Jackson!-ujjongott egy vörös rúzzsal a kezében. Igen. Jackson a pirosas rúzsokat kedveli, mint azt meghallhattam már pár alkalommal.

-Tudom. Az előző öt is levette volna a lábáról.-óriási sóhajtást hallattam, a barátnőm csak megforgatta a szemét. Nem vagyunk egyformák, bár ez így van rendjén. Míg ő azon van, hogy lenyűgözze a fiút, akiért oda van; én azon, hogy mit rontottam el. Mert ott van bennem ez az érzés, amikor Blake-re gondolok, vagy Jason-re, illetve különös, de akkor is amikor Dean-re. Hiszen vele is egyszer fent, egyszer lent.

-Min agyalsz Laney?-szakított ki a gondolataimból Hannah. Nem tudtam, hogy mit érzek, így nem voltam képes bevallani, hogy megint ugyan azon.

-Nem tudom, mindenen.-vállat vonva léptem ki a friss levegőre, amire már nagy szükségem volt, hátha kitisztul a fejem a sok gondolattól.

-Azt látom. Most nem stresszellek ezzel, de este átmegyünk Owen-nel és kivesézzük a dolgokat. Addig pedig koncentrálj arra, ami igazán fontos.-átölelt, amit most kivételesen elfogadtam és jól is esett. A barátaim tudják, hogy nem vagyok egy nagy ölelkezős, de nem is bánom. Persze, ha úgy van, akkor nekem is jól tud esni, de ritka.

Délután viszont már meccsre kellett figyelnem és abba fektetni minden energiámat, hogy minden jól menjen.

És így is lett. Sajnos az elején az ellenfél jobban állt, de hála a gyors kapcsolásunknak még időben visszahoztuk.

A meccs utáni szokásos egyetemi bulira úgy döntöttem, hogy nem megyek. Hiszen kinek van kedve a sok zajhoz, piához, Dean hangulatingadozásaihoz egy ilyen jó este után? Nem nekem.

-Na akkor mondhatod!-szólt rám Owen, amint becsukta az erkélyajtómat és helyet foglalt a kis fekete fotelben.

-Mit mondjak srácok? Nem a legjobban indult az év, Blake megalapozta a nyári szarsággal, Dean-nel elég jóban lettünk, de ezt tudjátok. Néha viszont teljesen idegenként kezel. Stresszes ez az év a szakosodás miatt is, pedig azt gondoltam, hogy szuper lesz minden. Nem tudom...-elmondtam egyszerre minden bánatom, de a két legjobb barátom egymásra nézett, majd rám. Ezt nem igen tudtam hová tenni, hiszen semmi olyat nem mondtam.

-Téged Blake zavar...-kezdte Hannah.

-..vagy inkább Dean?-fejezte be Owen.

-Ne már, ne kezdjük. Egyik kevésbé érdekel, mint a másik.-vontam vállat és a körmeimet kezdtem piszkálni.

-Ezt hagyd abba.-csapott a kezemre a barátnőm.-Tehát akkor mi a baj? Dean mindig is ilyen volt, ezt ne vedd magadra.

-Ja, Dean egy pöcs tud lenni, de nagyon keményen. Vagyis eléggé.-nevetett fel a saját "poénján".

-Nem, nem Dean a baj. Csak úgy minden. Nem tudom.-a friss levegő kezdett az este révén kicsit lehűlni, ami már-már hidegrázóan hatott, így beinvitáltam a barátaimat a teraszról a szobámba. Mindannyian az ágyamra ültünk, majd egy ideig csak a telefonjainkat nyomkodtuk, de Owen megtörte a csendet, nyilván olyan témával, amit szerettem volna már lezárni.

-Delaney, én megkérdezem. Hannah nem akarja, de majd akkor én. Történt közted és Dean között valami?-hitetlenül néztem a barátaim szemébe, hiszen nem hittem volna, hogy ilyet fog feltételezni, csak azért, mert jó havernak tartom Dean-t.
Sosem mondtam, hogy nem történt semmi.

-Mi? Nem. Dean és köztem? Mégis mi történt volna? Nála éjszakáztan, mert nem volt ki hazavigyen, de ennyi. Mégcsak nem is aludtunk egy ágyban.-hitetlenül felnevettem és úgy éreztem megfulladok attól, hogy hazudok a legjobb barátaimnak.

-Jó, csigavér!-tette fel védekezően a kezeit.-Csak egy kérdés volt. Mindig rosszabb kedved van, miután eljössz bioszról, az anyjától.-Hannah természetesen egyet értett Owen-nel és hevesen bólogatott. Kösz.

-Mivel fárasztóak az órák. Sőt nem is mindig találkozok vele, hála az égnek. Ja és hozzátenném, hogy ne...-a csodás barátnőmnek nyilván félbe kellett szakítania.

-Ja, de azért egész nap szemeztek az egyetemen is, edzések után is. Valld be, hogy érzel iránta valamit. Akármit!-belemászott az aurámba és megfogta az arcomat, hogy maga felé fordítsa.-Vagy nézz a szemembe és úgy tagadd!-ebben jó vagyok. Azt tettem amit kért..

-Nem érzek iránta semmit, nem történt köztünk semmi. Világos?-reménytelen sóhaj hagyta el mindkettőjük száját, majd inkább más vizekre eveztek és végre hagytak ezzel a Hayes-dologgal.

De ha ők azt tudnák...