Storm in our hearts

F O U R T E E N

DEAN

Egy órán keresztül sétáltunk Delaney-vel, de alig szólt hozzám. Fura volt és nem értettem. Majd hirtelen megtörte a csendet.

-Szóval akkor ez így lesz?-tette fel a kérdést halkan.

-Hm?-hümmögtem vissza, nem értettem, hogy mire gondol.

-A borderline lesz a barátságunk vagy akármilyen kapcsolatunk alapja?

-Ezt hogy érted Delaney?-megálltam és lassan felé fordultam.

-Dean, csak akkor beszélünk, ha kellek neked. Ha "velem kell lenned".-mutatott idézőjeleket a kezével.

-Ez nem igaz.-egyből tagadni kezdtem, ami kicsikart belőle egy ironikus nevetést.
-Delaney nem csak erről szól a kapcsolatunk. Barátok vagyunk. A barátok segítenek egymásnak.

-Igen. De mi nem vagyunk barátok. Nálam a barátság nem így néz ki. De lehet nálad igen, ezt nem tudhatom.-megrántotta a vállait és továbbment.

-Nem tudok erre mit mondani.-felgyorsítottam a lépéseimet, így utolértem és megint nevetést hallatott.
-Mi van?

-Muszáj neked állandóan ezt csinálnod?-értetlenül fordultam hátra.-Menekülni. Kimondod amit gondolsz és lelépsz. Dean te képtelen vagy a kommunikációra és ez a baj.

-Nem. Csak nem tudom mit vársz. Ha nem érted meg, hogy a borderline mit hoz ki belőlem, akkor nincs értelme magyarázkodnom. Menekülök, nyilván. Ezt csináltam egész életemben, mert nincs aki átsegítsen ezeken az időszakokon.-kiabáltam és az egész utca tőlem zengett. De valahogy nem éreztem, hogy baj lenne.

-Ki a fasz kérte, hogy magyarázkodj? A magyarázkodás és a magyarázás között hatalmas különbség van. De látom nálad nem.-most ő indult meg az egyik utcába, ahol kevésbé volt világítás.

-Laney gyere vissza!-kiabáltam utána, de meg se hallotta és továbbsétált.-Basszameg!-elkiáltottam magam és egy perc után észbe kaptam, majd utána indultam.

Fogalmam sem volt, hogy merre mehetett és hiába kiabáltam már a lehető leghangosabban, Delaney nem válaszolt és nem találtam meg. Fél órán át bolyongtam össze-vissza, talán körbe-körbe, hívtam és írtam neki, de semmi.

Amikor viszont elkezdett villámlani és dörögni, teljesen kétségbeestem és nem tudtam mihez kezdjek egyedül.
Elindultam az egyik irányba, de fogalmam sem volt, hogy merre jöttünk Delaney-vel, mert nem arra figyeltem.

-Delaney vedd fel kérlek!-szinte könyörögtem a telefonba, de megint ki lettem nyomva.
-Ne haragudj, hogy egy idióta vagyok. Mindig tönkreteszem, pedig tudom, hogy csak segíteni akarsz. Most utoljára kérem, hogy legyél velem, utána békén hagylak. De most nagyon szükségem van rád!-a sípszó utáni üzenetet azonnal elküldtem neki és tudtam, hogy ha elkezd esni, akkor megint ugyan az lesz, mint múltkor. Ráadásul Delaney-nek nyoma veszett az éjszaka közepén a városban.
Hogy lehetek ekkora fasz?

Az égre néztem, ahol gyülekeztek a felhők és kezdtem nagyon bepánikolni. Bevillantak az emlékek és a képek a szüleimről és arról az estéről. Fojtogatott a gondolat, hogy talán megint megtörténik és megint az én hibám lesz. Nem tudtam másra gondolni.
Főleg akkor nem, amikor az eső elkezdett ömleni. Nem is kicsit.

Nem találtam olyan helyet, ahová behúzódhattam volna, így próbáltam magamnál maradni, de alig sikerült.

A telefonom rezgése egy pillanatra kiszakított a gondolataimból, de a könnyeimtől nem igazán láttam, hogy ki hív, ezért csak fogadtam.