Storm in our hearts

T W O

-Mizu Bambi?-kapott fel Owen, ahogy beértem a kampuszra.

-Owen tegyél le!-összeborzoltam méz szőke haját, hiszen tudtam, hogy ezt utálja.

-Na, tudd a határokat!-utasított, majd előkapta a telefonját megigazította az általam szétszedett haját. Bár ugyan úgy nézett ki, mint előtte.

-Pont te mondod.-forgattam meg a szemem.

-Hazajutottál tegnap?-tette fel azt a kérdést, amit éppen kerültem. Hiszen nem akarok még neki sem beszélni a Dean-nel való abszurd helyzetünkről, ami tegnap reggel lezajlott. De Owen volt az, akinek ha akartam sem tudtam hazudni. De azért megpróbáltam.

-Igen, minden rendben volt.-megindultam, ő pedig nagyot sóhajtva követett.

-Ugye nem feküdtél le Dean-nel?-lesújtóan méregetett, illetve elég hangosan mondta ki amit mondott.

-Owen! Jesszus, nem!-azonnal befogtam a száját. Feltette a kezeit védekezésképpen, majd elindultunk a titkárságra a kínos csend közepette.

-Ha ezzel végeztünk elmeséled.-amint felvettük az óráinkat, rávett, hogy mielőtt elmegyünk edzésre elmondjam neki a történteket. És így tettem.

-Dean nem fektetett meg? Basszus, lehet neki sem állt fel a piától.

-De utállak. Inkább menjünk. És Hannah-nak egy szót se. Tudod, hogy Dean-ért is odavan.-fújtam ki élesen a levegőt. Hannah nagy szerelmei a lacrossosok. Owen, Dean, Jack és a többiek. Jack-kel pedig alakulnak is, de közben mégis mindenki kell neki. Nem tudjuk hová tenni.

Az első softball edzésem egész jó volt, bár az edzőtáborok idén nyáron sem maradtak el, így nem hagytuk ki azt a három hónapot. A srácok edzése a mellettünk lévő pályán szokott zajlani. Ma pedig ismét előbb végeztek, mint mi. Ilyenkor pedig szokásuk a pálya szélén ülni és nézni. Láttam, hogy Owen és Dean beszélgetnek és rengeteget néztek felém, ami elterelte a figyelmemet és kellőképpen feldühített ahhoz, hogy a következő ütésem feléjük menjen. Persze nem erősen, de eltaláltam Dean hátát, pedig inkább a másik fiút akartam.

-West! Ezt üsd el!-a srác kissé mérgesen vagy zavartan fogta meg a labdát és felém dobta, egészen ügyesen, viszont nagyon magasra. Minden erőmmel a labdára fókuszáltam, és csak arra gondoltam, hogy mennyire égő lesz, ha nem találom el.

De láss csodát! Sikerült, majd az edzőm lefújta az edzést és elköszöntünk. Feltápászkodott a két barom is, majd a sisakomat levettem a fejemről és Owen felé nyújtottam a kezem, hogy a szokásos vizemet a kezembe adja. De nem adta.

-Owen!-rivalltam rá.

-Bocs Bambi, teljesen elfelejtettem. Ez az első nap.-vont vállat.

-Mit akarsz?-szólt a barátjának Dean.

-Nálad van, odaadhatnád neki.-pislogott a srác.

-Mit? Vizet?-bólintottunk, majd előkapta az üveget a táskájából és a kezembe nyomta, Owen pedig a két kis fehér tablettát, amit kötelezően szednem kellett minden nagyobb megterhelés után.
Dean ezt általában nagy figyelemmel kíséri, de sosem kérdezett rá. Talán nem érdekli, vagy nem tudom. Mindenesetre erről majd később mesélek.

-Éhen halok.-jelentettem ki, miután kiléptünk az öltözőből. Sarah, az egyik csapattársam, bólintott, miszerint ő is hasonlóképpen érez. A suli étkezője éppen megnyitott mire odaértünk, így nem kellett sokat variálnunk a kaján. A lacrosseosok is velünk tartottak, nagy örömünkre.

Azt tudni kell, hogy kialakultak már sok-sok évvel ezelőtt azok a csapatok, akik jóban vannak egymással, akik nem szeretik egymást, persze vannak kivételek de a lacrosse és a softball nagyon jól megvan egymással. Ezzel szemben az amerikai focisták és a focisták ki nem állhatják egymást. Én személy szerint nem élek ezeknek az íratlan szabályoknak. Hannah szurkolólány, így szinte mindenkivel jóban van, én inkább zárkózottabb vagyok ilyen szempontból. Nekem elég a csapatom és a nagy barátaink.

Hogy mi volt a bajom ezzel az ebéddel? Dean, Dean és Dean.
Nagyon sokszor néztünk egymásra és több másodpercig tartottuk a szemkontaktust, a velem szemben ülő Owen pedig a sokadik alkalom után belerúgott az asztal alatt lévő lábamba.

-Baszd meg Owen!-suttogtam, majd a fájó pontot kezdtem simogatni.

-Erről még beszélünk.-komoly arcát nem tudtam hová tenni, főleg azért nem, mert nem volt miről beszélni.

Szememmel mégegyszer Dean-re pillantottam, de csak az önelégült félmosolya nézett vissza. Te is baszd meg.

Owen átjött délután és egyelőre nem hozta fel a dolgot, viszont láttam rajta, hogy már nagyon szeretné tudni hogy mi a helyzet.

-Na jó Laney, hagyjuk ezt a sok random dolgot és mondd mi van Dean-nel.-tért rá a tárgyra, nem is akárhogyan.

-Basszus, nincs semmi, oké? Jó, meglehet, hogy párszor szemezünk, de ő kivel nem szokott? És én kivel nem szoktam?-próbáltam beadni ezt a dumát, de túl jól ismer.

-Ugyan már Delaney, nem is szemezel te senkivel, mert nem tudsz két másodpercnél tovább egy ember szemébe nézni.-forgatta meg a szemeit.

-Ez nem igaz. Kérdezd meg Blake-t.-felhúztam a szemöldököm és próbáltam azon agyalni, hogy miként válthatnék témát.

-Blake.. Laney. Figyelj! Blake egy seggfej vele nyilván megy a szemezés, mert ostoba.

-Látod? Ezért megy Dean-nel is.

-Bejön vagy sem?-hű. Ez a kérdés előbb feljött mint gondoltam.

-Nem.-amolyan 'ismerlek' fejet vágott, mire elmondtam az őszintét.
-Owen, Dean jól néz ki, ez semmi több csak egyszerű szimpátia. Mindig is bírtam őt, csak sosem beszéltünk kettesben vagy akármi. Ennyi.-kinyitottam a konyha szekrényt és levettem két poharat. Mindkettőbe szénsavas vizet töltöttem, az övébe jeget is tettem.

-De azt ugye tudod, hogy neki most van valakije? -hirtelen félrenyeltem a vizet és köhögni kezdtem. Hogy mi? Dean-nek van valakije?

-Nem, de nem az én dolgom. Viszont most menned kell, mert megyek bioszra.-elpakoltam mindent miközben erről beszélgettünk.

-Milyen biosz?-fintorgott egyet.

-Kell a szakosodáshoz és nem sokat tudok. Most találtam egy elvileg elég jó magántanárt, Isabel-t. Úgyhogy meglátjuk!-már a cipőnket vettük, amikor Hannah ismét hívott.

-Laney! Most ráérsz?-szokásosan energiával tele volt a hangja, de sajnos most el kell szomorítanom.

-Szia Hannah, most indulok bioszra. De este, ha minden jól megy, akkor átugorhatsz!-megbeszéltük, hogy körülbelül nyolcra itt lesz. Majd Owen elvitt pár utcányira tőlünk. A környék és a ház fura érzéseket keltett bennem. Végül a csengőt megnyomva beléptem az ajtón és egy világos barna hajú, fiatalos hölgy fogadott.

-Jó napot! Delaney West vagyok!-mutatkoztam be, mintha nem beszéltünk volna már telefonon.

-Szia! Isabel Black! Nagyon örülök!-kedvesen mosolygott, majd egy dolgozószoba szerű helyre invitált, amely egybe volt nyitva a nappalival.

Megbeszéltünk mindent, amit szükségesnek találtunk, és hogy hogyan fogunk felkészülni a szakosodásra. Isabel végtelenül rendes nő és az otthonias környezet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne feszengjek. Viszont a nyugodt környezet addig tartott, amíg valaki, vagyis valakik, a tananyag közepén be nem rontottak a házba.

-Henry, anya dolgozik, fogd fel!-kiabálta egy mélyebb hang a kisfiú után, akit az imént láttam felfutni a lépcsőn.

-Itthon vagyok!-kiáltott Isabel, feltehetőleg a fiának.

-De jó, anya, kurvára ez volt az utolsó, hogy elmentem Henry-ért, oké? Kellőképpen felbaszott már akk...-hirtelen elhalgatott, amikor meglátta, hogy az anyja nem egyedül van. Illetve azt, hogy velem van.