Charlene Walsh
Március 16. csütörtök
Nicholas Todt pont azt mondta, amire számítottam. A lányt nem lehet feljelenteni, hiszen a levélen kívül semmilyen bizonyítékom nincs ellene. Konkrétan hülyét csinálnék magamból, ha beállítanék a rendőrségre ezzel a sztorival. Nicholas azt tanácsolta, hogy ha következőleg találkozok a lánnyal, és ha tehetem, egy hangfelvételt indítsak el. Persze egyértelműen ez a terv nem fog sikerülni, és nem éreztem magam jobban a menedzserrel való beszélgetés után sem.
Késő délután a Ferrari épületében üldögéltem, és videókat szerkesztettem, meg interjúkat, amiket sikerült felvennem a délelőtt folyamán. Próbáltam a munkámra koncentrálni, és kizárni a fejemből Penelope-t vagy Miát. Egészen későre járt már, de kicsit nyugodtabbnak éreztem a körülményeket itt, mint a saját szállodai szobámban. Teljes csend uralkodott az épületben, és ez pillanatnyilag a legkellemesebb dolog volt számomra. A laptopomon pötyögtem, majd az egérrel elhelyeztem, és vágtam a klipeket. Három videót is sikerült elmentenem, majd kikapcsoltam a készüléket, és a telefonommal a kezemben hátra dőltem a székben.
- Miért bujkálsz itt? –a hangtól úgy összerezzentem, hogy a még a bőröm is libabőrös lett. Szinte felpattantam, és úgy fordultam az ajtó felé, ahol egy ismerős lány állt. A haja most szőke volt, de egyértelműen látszott, hogy paróka van rajta.
- Mit akarsz tőlem? –kérdeztem, ahogy tudatosult bennem Penelope jelenléte. Hogyan jutott be a paddockba? Honnan tudta, hogy itt vagyok? És mégis mi a fenét akar?
- Tudod, felháborító, hogy küldök neked egy levelet, és rögtön mutogatod a pasidnak –indult el lassan, és a kezét végig simította a bútordarabon, majd leült a háttámlára.
- Mit akarsz tőlem? –ismételtem a kérdést, mire flegmán elmosolyodott.
- Elvetted tőlem őket –csapott a karfára hirtelen.
- Kiket? –értetlenkedtem, és most már tényleg kezdett feldühíteni.
- Elvetted az esélyemet arra, hogy itt dolgozhassak, nekem kellene a munkádat végeznem! –ahogy kimondta a szavakat, hirtelen összeállt a kép. A lány valószínűleg azért dühös rám, mert a munkát én kaptam meg és nem ő. De ahogy elnézem, jobb döntés is volt nem őt felvenni. Ez a csaj egy pszichopata!
- Nem én tehetek arról, hogy nem téged vettek fel –ingattam meg a fejem, és próbáltam higgadt maradni. Nem érnék el vele semmit, ha ingerülten beszélnék vele.
- Ha nem jelentkeztél volna, akkor igenis én kaptam volna meg az állást! –állt fel és kiegyenesedett, a tekintete pedig úgy villant, mint egy ragadozónak. Miért nincs ilyenkor itt egy biztonsági ember?
- Mások is jelentkeztek, nem értem miért akarod pokollá tenni az életemet? –tudtam, hogy ezzel a válaszommal nem segítek magamon, de ez a lány kezdett teljesen kiakasztani.
- Nem érdekelnek mások! Te kaptad meg, és ezért megfogsz fizetni! –indult el felém, mire hátrálni kezdtem. A szívem a torkomban dobogott, és a félelem pillanatok alatt átjárta a testem egyes szegleteit. Addig hátráltam, míg a falnak ütköztem.
- Mennyire lenne hihető, hogy a drogos Brayden Walshnak a húga sajátkezűleg felvágta az ereit? –húzott elő egy zsebkést, mire a könnycseppek legördültek az arcomon.
- Nem, ezt senki nem hinné el! –ingattam meg a fejem zakatoló szívvel.
- Szerintem meg igen, főleg, ha búcsúlevelet is hagysz –nyúlt a másik zsebébe, ahonnan egy papírlapot húzott elő. Nem ölhet meg, ez nem velem történhet! A térdeim úgy remegtek, hogy mozdulni sem bírtam a faltól, pedig elakartam futni, de képtelen voltam rá.
- Megijedtél, Charlene, Arlene, Cha? –szólított az összes létező becenevemen. Honnan tudja mind ezt? Mégis miért ilyen tájékozott?
- Miért nem hagysz békén? –folytak a könnyeim, ahogy a kérdést feltettem.
- Mert megkell kapnom ezt a munkát –közölte, és már teljesen előttem állt, szinte csak félméter volt közöttünk és tudtam, hogy ha most nem rohanok el, ő tényleg megteszi, amit ígért. Hirtelen oldalra húzódtam, majd rohanni kezdtem az ajtó felé, de ő gyorsabb volt, megpördült és pár lépést téve már el is ért annyira, hogy a késsel a felkaromat megvágta, viszont az egyensúlyát elvesztette, ami miatt időt nyertem és vérző karral kirontottam a Ferrari épületéből, lerohantam a lépcsőn, és alig pár métert rohantam, amikor Charles karjaiba estem.
- Charlene, mi történt veled? –tolt el magától, hogy az arcomat vizsgálhassa, majd ahogy a felkaromat megfogta, a fájdalom szétáradt a kezemben és felszisszentem.
- Itt van –szipogtam, és szorosan hozzábújtam, ő pedig a karjaiba zárt.
- A csaj?
- Igen, megakart ölni –szipogtam, de annyira abszurdnak hangzott ahogy kimondtam, hogy még magam is elbizonytalanodtam ebben.
- Megnézem, hogy bent van-e még –mondta, és eltolt magától.
- Ne, kérlek ne! Nem akarom –zokogtam.
- Charlene, csak megnézem és mindjárt jövök –próbált megnyugtatni, de nem ment. Charles aggodalmas arccal nézett rám, én pedig homályos tekintettel próbáltam valamit leolvasni az arcáról. Azon vacillált mi is lenne a helyes döntés, én pedig nagyon reménykedtem benne, hogy nem akar itt hagyni. Végül Lando jelent meg a legrosszabbkor.
- Téged kerestelek, asszony már nem is érdekellek? –jelent meg Norris szórakozottan, mire a megkönnyebbülés elfogott, de csak egy pillanatra.
- Mi történik itt? –ahogy megállt mellettünk, felválta kapkodta a tekintetét köztem és Charles között.
- Megtennéd, hogy vigyáznál rá, míg szétnézek a Ferrari épületében? –kérdezte Charles, de nem akartam, hogy bemenjen.
- Ne, kérlek ne –néztem rá, mire Lando mellém lépett és a karomat vizsgálta.
- Jó lenne, ha beavatnátok! Miért van rajtad egy mély seb? –kérdezte zaklatottan.
- Befogunk, csak vigyázz rá, kérlek –indult el Charles, mire a könnyeim csak tovább folytak. Lando az ölelésébe vont, én pedig a mellkasához nyomtam a fejem.
- Nyugi, Arlene –simogatta a hátamat. Percek telhettek el, vagy lehet csak másodpercek, amikor Lando újra megszólalt.
- Nem lesz... –kezdte, majd hirtelen elakadt mire felnéztem rá.
- Lando? –néztem őt, de a tekintete szokatlan árnyalatot vett.
- Baszki –rogyott össze előttem, és mögötte Penelope állt.
- Egyelőre ezzel is beérem –mosolyodott el, majd megtörölte a kés azon részét, amit fogott és eldobta mellénk, majd rohanni kezdett a paddock kijárata felé.
- Lando! –guggoltam le hozzá traumatikus állapotban.
- Hol szúrt meg? –kérdeztem kétségbe esetten.
- Az oldalamon –nyögte, de eléggé úgy tűnt, hogy nagy fájdalma van.
- Hívok mentőt –nyúltam a zsebembe, de a telefonom nem volt nálam, biztos bent hagytam az épületben.
- Hol a telefonod? –kérdeztem, mire a zsebébe nyúlt, de kivenni nem tudta. A segélyhívóra nyomtam, és remegő kézzel vártam, hogy felvegyék.
- Elsősegély hívóvonalát hívta, miben segíthetek?
- A barátomat megszúrták... –szipogtam remegve.
- A forma1-es pályán vagyunk... Azaz a paddockban –remegtem, ahogy kimondtam a szavakat.
- Azonnal küldök egy mentőt, addig tartsa ébren a fiatalembert!
- Rendben, köszönöm! –tettem le a földre a telefont, közben Lando éppen, hogy csak ülni bírt.
- Minden rendben lesz! –szipogtam és szorosan fogtam a kezét.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
