Charlene Walsh
Március 18. szombat
- Mióta vagyunk együtt? –tette fel a kérdést Charles, ami olyam váratlanul ért, hogy hirtelen nem is tudtam mit reagáljak. Komolyan azt gondolja, hogy a barátnője vagyok?
- Csak barátok vagyunk –feleltem végül, mire elszégyellte magát. Tényleg nem önmaga.
- Ne haragudj, csak azt hittem –mondta, mire megingattam a fejem.
- Semmi baj –mosolyogtam rá, hogy oldjam a ránk telepedő feszültséget.
- Veled voltam ott, amikor leütöttek, ugye? –váltott témát.
- Igen, vagyis amikor leütöttek, akkor nem egy helyen tartózkodtunk.
- Értem –sóhajtotta és láttam rajta, hogy mennyire elveszett. Nem emlékezett semmire és fogalma sem volt arról, hogy valójában kicsoda. Szörnyű lehetett, és annyira szerettem volna segíteni, de fogalmam sem volt hogyan tehetném. Percekkel később hirtelen kinyílt az ajtó és egy orvos jelent meg.
- Kimenjek? –érdeklődtem, mire a barátságos fiatal orvos megingatta a fejét.
- Nem kell, csak tájékoztatni szeretném Mr. Leclercet –állt meg Charlesal szemben.
- Holnap elhagyhatja a kórházat, és haza utazhat Monacoba, de ehhez együtt kell működnie olyan személlyel, akiben megbízik –mondta, én pedig úgy éreztem jobb, ha távozom, mert sok közöm nem volt Charleshoz, és ez a része sem tartozott rám.
- Kit szeretne kísérőnek? –kérdezte, és ahogy Charlesra néztem, összetalálkozott a tekintetünk.
- Charlene, ha nem lenne gond –mondta, mire megilletődve néztem rá. Találkozott a testvérével Arthurral, Carlossal, Pierrel és George-dzsal is, mégis velem akar haza utazni? Ha önmaga lenne már rég elküldött volna a fenébe.
- Nem –harapdáltam az ajkam idegesen.
- Akkor Charlene Walsh, ugye? –fordult felém az orvos.
- Igen –bólintottam, mire a doki felírta a nevemet egy cetlire.
- Holnap jöhet a fiatalemberért! –mondta, majd ahogy közelebb jött, hozzá tette: - Kint beszélhetünk pár szót?
- Persze –bólintottam, majd Charles-hoz még visszaléptem.
- Visszamegyek a szállodába, holnap reggel jövök érted –mondtam, mire megfogta a kezemet. – Köszönöm –nézett rám őszinte tekintettel.
- Várlak –tette hozzá, én pedig mosolyogva elléptem tőle, és az orvos után kimentem a szobából. A doki becsukta az ajtót, majd beszélni kezdett.
- Hivatalosan hozzátartozóra kellene bíznunk, Mr. Leclercet –kezdte gondterhelt hangnemben. – De mivel a pszichika fejlődését kell előtérbe helyeznünk, így olyan emberre kell bíznunk, akivel ő szeretne együttműködni. Ezt a családjával is tisztázni fogom, Önnek pedig, ha nem okoz gondot ez a helyzet, akkor kis ideig segítenie kell őt, míg javul az állapota.
- Rendben –bólintottam, de közben bizonytalan voltam az egészben.
- De tudja, mi nem álltunk valami közel a baleset előtt –mondtam, mire a férfi megingatta a fejét.
- Ez most nem számít –reagálta, mire bólintottam.
- Akkor holnap jövök érte –feleltem, mire az orvos elégedetten bólintott, majd magamra hagyott az ajtó előtt.
Március 19. vasárnap
Benyitottam Charles lakására, ahol még életemben nem jártam, így nemcsak neki, de nekem is teljesen idegen volt a hely. A lakás otthonos volt, annak ellenére, hogy egyedül lakott benne. Letettük a csomagjainkat a nappaliban, Charles pedig körbe nézett a lakásban, először a fehér színű zongorához lépett, ami két ablak között helyezkedett el. Végig húzta rajta az ujjait, majd a polchoz sétált, ahol rengeteg fénykép, versenysisak és díj állt.
- Éhes vagy? –törtem meg a csendet.
- Kicsit igen –fordította a fejét felém.
- Oké, rendelek valamit –feleltem, mivel főzni már késő lett volna. Elővettem a mobilomat, majd kerestem egy éttermet és onnan rendeltem egy-két dolgot.
- Elmegyek zuhanyozni –mondta, és elindult, aztán megállt.
- Merre lehet? –kérdezte, mire ismét teljesen elkeserített a kialakult helyzet. Elindultam a folyosón, ami a nappaliból indult, majd három ajtóval is szembe találtam magam. Kinyitottam az elsőt, és szerencsére ez volt a fürdőszobai helyiség.
- Itt van –fordultam hátra, Charles a folyosó végén állt, azaz a nappaliban, majd elindult felém.
- Fürödj le, addig hátha megjön a rendelés –mondtam, ő pedig belépett a fürdőbe, ami tele volt a cuccaival, mégis teljesen ismeretlen volt számára. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, én visszamentem a nappaliba, ahol a csomagjaink voltak, és behúztam őket a folyosóra. A második ajtó Charles szobája volt, így oda vittem be a bőröndjét, majd átmentem a harmadik ajtóhoz, és én hülye, naivan azt hittem az a vendégszoba lehet. Nem az volt. Egyik oldalt egy bőr ülés állt, kormánnyal és képernyővel együtt, a másik oldalt egy asztal, ahol hatalmas monitor volt. Szóval a nappaliban alszom. Nagyot sóhajtva visszaindultam a cuccaimmal a nappaliba, és feltalálva magam, kinyitogattam a nappaliban álló szekrényeket ágynemű után kutatva. Egy pasi lakásától mégis mit várok? Persze, hogy nincs plusz ágyneműje.
- Kész vagyok –mondta Charles, és egy szál törülközőben lépett elő. Az egész felsőtestét közszemlének tette ki. A látványa belém fojtotta a szót, és levegőt is elfelejtettem venni. A szálkástest alkatát pont tökéletesre dolgozta ki, nem volt túl izmos, de mégis látszott rajta, hogy szokott edzeni.
- Mit keresel? –kérdezte, ezzel kiszakított a gondolataimból.
- Ágyneműt –feleltem.
- Oh, nem tudom hol van –húzta el az ajkát.
- Ahogy ismerlek, szerintem nincs is –legyintettem, majd elléptem a kanapétól.
- A második ajtó a szobád, a harmadik meg valami gamer szoba akar lenni –mutattam a folyosó felé.
- És te hol fogsz aludni? –kérdezte, mire a kanapé felé böktem.
- Cserélhetünk –ajánlotta fel rögtön, ami igazán jól esett tőle.
- Nem, nekem ez tökéletes lesz.
- Rendben, akkor megyek és felöltözőm –indult el, és ahogy hátat fordított nekem, még adtam magamnak egy esélyt arra, hogy kicsit szemügyre vegyem az izmos testét.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
