Charlene Walsh
Március 21. kedd
Charles szavaira nem sokáig tudtam koncentrálni, hiszen a közelségétől teljesen elveszítettem az eszemet. A látvány ahogy felém magasodott, a tökéletes szálkás testalkatával, már alapból bizsergető érzést váltott ki belőlem. Egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, a másikkal pedig felfedező útra indult. Végig simította a kezét az oldalamon, majd a lábaim közé csúsztatta be a kezét, a szoknyám alját felhúzta amennyire tudta. Sosem voltam még senkihez sem ennyire közel, és miközben megijesztett ez a tudat, közben elképesztően élveztem ahogy gyengéden hozzám ér, és úgy tesz mintha senki nem létezne számára rajtam kívül. A csipkés fehérneműm szegélyéhez érve, legszívesebben siettetni akartam volna, hogy minél előbb vegye le rólam, amikor hirtelen megszólalt egy hang.
- Charles! Itt vagy? –a női hang anyukájához tartozott, és olyan gyorsan röppentünk szét, hogy szinte úgy éreztem mintha egy sebtapaszt húztak volna le a bőrömről.
- Igen! –szólalt meg rekedtesen, majd megigazította a pólóját és rám nézett. Úgy tűnt mintha mondani akarna valamit, majd végül némán kiment a szobából. Én is összeszedtem magam, majd kimentem Charles után. Mrs. Leclerc a konyhában két szatyorral állt, és éppen kipakolta, amikor megpillantott. Charles a pultnál ült, és hirtelen sokkal idegenebbnek tűnt, mint általában. Máris megbánta az előbb történteket?
- Charlene! Hogy vagy drágám? –csillant fel a szeme vidáman Mrs. Leclercnek.
- Megvagyok –biccentettem, és félmosolyt erőltettem magamra.
- Hoztam pár fürdőszobai dolgot, be is viszem –rohant el mellettem egy csomag zsebkendővel és tusfürdővel. Megkerültem a pultot, hogy Charles-al szembe kerüljek, és ahogy rám nézett, egyértelműen emlékezett. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire para lehet amikor az ember hirtelen visszanyeri az emlékeit, és még a tekintete is megváltozik. Nem voltam benne biztos, hogy minden visszajött neki, de egyértelműen emlékezett arra, hogy ki ő valójában.
- Minden rendben? –kérdeztem, mire elkapta rólam a tekintetét.
- Aha –bólintott, majd az anyukája visszajött, és szinte rögtön megérezte a konyhai helyiségben megfagyott levegőt.
- Charles –szólította meg a fiát.
- Most szeretnék egyedül lenni –állt fel a pulttól, majd elindult a nappali felé és végül bekanyarodott a folyosóra. Mrs. Leclerc értetlenül felém fordult.
- Mi történt?
- Azt hiszem emlékszik –feleltem száraztorokkal.
- Hát ez remek! –csattant fel. A szőkehajú nő olyan volt, mint Arthur, szinte le se tagadhatnánk egymást. Még a reakciójuk is hasonló.
- Beszélek vele –kerültem meg a pultot, majd elindultam én is a folyosó felé. A hálószoba ajtó nyitva állt, úgy ahogy hagytam, ezért rögtön gondoltam, hogy a gamer szobájában lehet. Bekopogtattam, majd be is nyitottam. Az asztalnál ült, de nem volt bekapcsolva az előtte álló gép. Csak az egyik színes led világított a sarokban.
- Jól vagy? –érdeklődtem tapintatosan.
- Miért vagy itt? –kérdezte hirtelen, mire értetlenül néztem a tarkóját, hiszen nem fordult felém.
- Mert jelenleg én vigyázok rád –feleltem, és kezdtem aggódni. Húsz perccel ezelőtt még nem ilyen volt, most meg mi a franc történt?
- Te? Miért pont te? –állt fel, és felém fordult. A tekintete hideg és távolságtartó volt.
