Charlene Walsh
Július 27. csütörtök
Kimásztam a takaró alól, majd Charles egyik pólóját magamra húztam. Kiléptem a szobából, és a tekintetemet körbe futtattam a helyiségen Charlest keresve. De nem tartózkodott a nappaliban, sem a konyhában. Viszont az erkélyre vezető üvegajtó nyitva állt, és így biztos voltam benne, hogy ott fogom megtalálni. Átmentem a nappalin, majd a hűvös levegő már akkor megcsapta a bőrömet, amikor még ki sem tettem a lábamat, a szintén hideg padlóra. Charles az egyik kertibútoron ült, és a várost kémlelte.
- Ne haragudj –szólaltam meg, mire rám nézett.
- Megfogsz fázni –jegyezte meg, mire kirázott a hideg.
- Akkor nem jönnél be? –böktem az ajtó felé.
- Szükségem van a levegőre –fordította el rólam a tekintetét.
- Nekem meg rád! Szeretlek, Charles! –szakadt ki belőlem. – Túlságosan elvoltam a problémáival foglalva és azzal, hogy ki mikor bántott meg. Felsem fogtam mekkora lépést tettél meg, sajnálom! –néztem a srácot, aki lehengerlően jól nézett ki, még szomorú és dühös képet vágva is.
- Elköltözöm veled Monacoba –mondtam, de persze csak a pillanat hevében csúszott ki a számon.
- Nem, engednem kell, hogy kibontakozz –válaszolta, de még mindig morcosan.
- Menj el Párizsba –nézett ismét rám, és már kezdett kicsit enyhülni.
- Akkor távkapcsolatban akarod megpróbálni?
- Nem, ha sors úgy akarja, akkor úgy is újra egymásra találunk –egy könnycsepp legördült az arcomon, és meglepett, hogy neki is könnyes volt a tekintete.
- Szeretlek –léptem hozzá, ő pedig az ölébe vont.
- Én is szeretlek, de nagyon –hajtotta a fejét a mellkasomra.
Érdekes fordulat, hogy amikor elkezdtem dolgozni a forma1-ben, egyedül vele nem alakult ki semmilyen baráti kapcsolatom, kimondottan úgy tűnt, hogy nem kedvel. Ennek ellenére a történet mégis rólunk szólt.
Öt hónappal később
- Utálom ezt a pasit, annyira undok –mormogta mellettem ülve Widley, akivel szinte minden óránk közös volt a Párizsi Nanterrei egyetemen. Szenvedések árán, de sikerült utolsó pillanatban bejutnom újságírás szakra, és gőzerővel próbáltam tartani a tempót, amit elvártak.
- Csak idős –feleltem, mire a szőke hajú barátnőm megingatta fejét.
- Attól, hogy idős nem kellene ekkora hólyagnak lennie –tette hozzá, amivel egyet is tudtam érteni. Mr. Vincent kimondottan utálta a fiatalokat, szóval talán nem is a kora miatt olyan undok mindenkivel.
- Egyébként, hogy állsz a családod felkutatásával? –váltott témát, miközben a termet már mindenki elhagyta, és csak mi ketten üldögéltünk a legfelső sarokban.
- Hát annyit már tudok, hogy Londonban születtem, szóval téli szünetben haza megyek, és próbálok a kórházban valamiféle információt megtudni a vérszerinti anyukámról –feleltem.
- Hé, de téli szünetben azt ígérted, hogy Kanadába jössz velem! –háborodott fel, és bevallom teljesen kiment a fejemből a közös tervünk.
- Igaz, akkor majd máshogy tervezek –ígértem, és szerencsére Widleynek ez elegendő válasz volt. Amint tudatosult bennem, hogy elkezdett pakolni, én is úgy tettem.
Felálltunk, majd lementünk a lépcsőn, és kiléptünk a teremből. Elindultunk a hosszú folyosón, ahol kevesebb diák járt-kelt, mivel már délután kettő volt. A fotócellás ajtón kiléptünk a télbe, ami enyhén szólva is fagyos volt.
- Tényleg, mi a helyzet a szexi, gazdag haveroddal? –érdeklődött, mire elmosolyodtam.
- Hétvégén jön –bólintottam.
- De nekem a végén nehogy vele töltsd a karácsonyt, és ne velem! –nézett rám morcosan.
- Nem fogom! –ígértem.
- Ajánlom is!
A Párizsban töltött hónapok feltöltöttek, és úgy éreztem végre megtaláltam a helyemet. Viszont bármennyire is jó volt Párizs, az egyetem és az új barátnőm Widley. Mégsem voltam felhőtlenül boldog, hiszen állandó keresésben voltam, szerettem volna megtudni kik az igazi szüleim, és közben Charles Leclerc-el is fent tartottam a „baráti viszonyomat."
- Na megyek a koliba –fordult meg Widley.
- Rendben, holnap találkozunk –intettem, majd egyedül folytattam az utamat a lakásom felé. Szerencsére a kampusztól egy utcányira volt a lakás, így nem telt sok időbe beérnem az egyetemre, majd vissza haza. Befordultam a sarkipékség előtt, majd már messziről is kiszúrtam egy ismerős alakot. Kék zakóban, szintén kék nadrágban állt és kicsit a kocsijának dőlt. A mosolyomat nem tudtam letörölni, bármennyire is szerettem volna visszafogottan örülni a srácnak.
- Szia! –köszöntem vidáman és hozzá ugrottam, hogy szorosan átöleljem.
- Szia, szexi barátom! –köszönt incselkedve, majd a derekamra fonta a karjait és úgy ölelt át. Havonta egy hétvégét töltöttünk el együtt, ez olyan megállapodás szerűség volt közöttünk, és én minden vele töltött hétvégét nagyon vártam, viszont most két nappal korábban érkezett.
- Hogy-hogy ilyen hamar itt vagy? –húzódtam el, és felnéztem a jó képű borostás arcára.
- Rémlik, hogy tegnap küldtél nekem egy képet melltartóban? –kérdezte, mire a fejem vörösbe borult.
- Igen, ugye nem került ki vagy ilyesmi? –suhant át a mellkasomon a félelem.
- Dehogy! –ingatta a fejét, mire megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.
- Szimplán csak egészségügyi okokból jelentem meg –tette hozzá, mire felnevettem.
- Olyan hülye vagy!
- Na ugye nem akarod, hogy még véletlenül bajom essen? –kérdezte incselkedve, én pedig szörnyülködve néztem rá.
- Olyan vagy mint egy perverz cukros bácsi –húzódtam el, majd megfogtam a kezét, és a társasház ajtajához húztam.
- Nem is igaz! –ellenkezett, és közben beléptünk az ajtón.
- De nagyon is igaz! Egyébként látszik, hogy nincs már ebben az évben több versenyed, mivel túlságosan ráérsz engem zaklatni –cukkoltam.
- Hát havi egyszer jöhetek el hozzád, és a múlt hónapban nem engedted, hogy hozzád érjek! –kezdett el panaszkodni.
- Mert nekem valóban egészségügyi problémám volt! –vágtam rá.
- Ja mert az én farkam az nem számít, ugye? –kérdezte, mire felé pördültem.
- Menj el orvoshoz –tanácsoltam, de alig tudtam kibírni, hogy ne nevessem el magam. Charles válaszul nekem rontott, és mohon megcsókolt, szerencsére a másodikon volt a lakásom, és csak pár ajtónyira voltunk már tőle.
- Nekem jobb ötletem van –mormogta a csókunkba.
Vége
Sziasztok! Eljött a vége ennek a könyvemnek is! Amikor elkezdtem nem gondoltam volna, hogy ennyien megszeretitek és nagyon boldog vagyok, hogy így lett! Köszönöm a rengeteg visszajelzést, nagyon hálás vagyok nektek! Nem akartam tovább húzni ezt a történetet, mert úgy érzem, hogy ideje volt a lezárásnak, viszont egy-két dolog még tisztázatlan maradt, így a napokban majd egy epilógus is megfog jelenni! Még egyszer köszönök nektek mindent!🫶🏻
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
