Charlene Walsh
Március 19. vasárnap
Hajnali órákban kipattant a szemem, és a sötétséggel találtam szembe magam. Az ablakokon valamennyi fény szűrődött be így, nem kapcsoltam fel a villanyt. Lerúgtam a takarót magamról, majd felültem és körbe pillantottam az ismeretlen nappaliban. Tizenegy felé aludtam el, ami azt jelentette, hogy nem valami sokat sikerült aludnom eddig. Felálltam, majd megkerültem a kanapét és elindultam a folyosó felé, a fürdőszoba irányába. Charles szobájából lámpafény szűrődött ki, és az ajtó nyitva állt, ami azt jelentette, hogy ébren van. De mielőtt a fürdőszoba előtt elhaladtam volna, ott is felvolt kapcsolva a villany, és résnyire nyitva maradt az ajtó. Nem akartam őt megzavarni, de jobbnak találtam, ha bepillantok, már csak azért is, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincs semmi baja. Charles a fürdőkádnak dőlve ült és nem úgy tűnt, mintha túlságosan jól érezné magát. Mégis miért nem szólt, hogy rosszul van?
- Jól vagy? –nyitottam be, mire felnézett rám.
- Igen –bólintott, de egyértelműen hazudott. Mellé léptem és leguggoltam hozzá.
- Hozzak vizet vagy valamit? –kérdeztem, de mielőtt reagálhatott volna, a vécé kagyló felé hajolt és kiadott magából mindent. Megsimogattam az izzadt hátát, és ahogy elhajolt a kagylótól, majd lehúzta a vécét, remegve visszaült a kád elé.
- Hozok vizet –mondtam, majd elsiettem egy pohárért, és teletöltöttem friss vízzel.
- Tessék –adtam a kezébe.
- Szédülök –közölte, és belekortyolt a vízbe.
- Oké, most szépen levesszük ezt rólad –mutattam a pólójára, ami csurom vizes volt.
- Nem kell ápolnod, jól vagyok –förmedt rám, mire hitetlenkedve elhúztam a kezem.
- Rendben –bólintottam kimérten és felálltam.
- Ne haragudj, Charlene! –váltott hangnemet.
- Akkor engeded, hogy segítsek? –kérdeztem, mire bólintott és felállt a padlóról. Visszaléptem hozzá, majd segítettem levenni róla a pólót, amit ezután a mosógépbe dobtam.
- Zuhanyozz le, én meg addig kicserélem az ágyneműdet, rendben? –néztem rá, és próbáltam feltérképezni, mennyire hagyhatom magára.
- Nem, tudod mit, csinálok neked egy fürdővizet –váltottam tervet, majd a kádhoz léptem, és a vízhőmérsékletet beállítva hagytam, hogy a kád megteljen.
- Mindjárt visszajövök –egyenesedtem ki ahogy jó lett a víz. Magára hagytam, majd a szobájához átsétáltam, és lehúztam az ágyneműt. Kerestem egy másik ugyan olyan fehéret, majd felhúztam és az izzadt ágyneművel a kezemben visszamentem a fürdőszobába. Charles a kádban ült, mint egy kisgyerek, a hab a mellkasáig ért. Betettem a mosógépbe a szennyest, majd felé fordultam.
- Jobban vagy kicsit?
- Őszintén? Nem –felelte, mire elhúztam az ajkam. Hozzá léptem, majd szembe vele, leültem a kád szélére.
- Miért nem szóltál, hogy rosszul vagy? –néztem rá kérdőn, de ő nem válaszolt erre a kérdésemre, csak vállat vont.
- Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád, de ez nem fog úgy menni, ha nem működsz velem együtt –ingattam meg a fejem.
- Nem ismerlek, és nem akartalak terhelni ezzel –felelte, én pedig lesütöttem a szemeimet.
- Innentől kezdve szólnod kell, rendben? –simogattam meg a haját.
- Rendben –bólintott, de nem nézett rám csak a habot bámulta.
Félórával később Charles már az ágyában feküdt, és reménykedtem benne, hogy reggelre jobban lesz. De ha nem, akkor szólnom kell egy orvosnak vagy bekell vinnem a kórházba, mert a szédülése biztosan összefüggésben lehet az amnéziájával. Már éppen nyúltam a lámpához, hogy lekapcsoljam, amikor megszólalt.
- Nem maradsz itt velem? –kérdezte, mire ránéztem. Elhúztam az ajkam, mert fogalmam sem volt, hogy ez mennyire lenne helyes dolog.
- Kérlek, rohadtul idegen itt minden, és bár te is az vagy, de valamiért mégis jobban érzem magam, ha mellettem vagy –nagyot nyeltem az elhangzott szavak után, és úgy éreztem mintha átverném őt. Sosem álltunk közel, mert ő mindig elutasító volt velem. Valójában a baleset előtt kezdtünk kicsit összhangban lenni, de az is csak Penelope miatt volt.
- Ne haragudj, én tudom, hogy csak egy teher vagyok neked. Bármikor elmehetsz –sóhajtotta, miután sokáig nem reagalhattam a kérésére. Lehet nem álltunk közel egymáshoz, de ha ő a társaságomra vágyik, akkor nem ellenkezhetek vele.
- Nem vagy az –ráztam meg a fejem.
- Csak ha visszatérnek az emlékeid, nem akarom azt, hogy úgy érezd átvágtalak vagy ilyesmi –magyaráztam.
- Sosem hinném ezt –ráncolta a homlokát.
- Remélem –sóhajtottam, majd lekapcsoltam a villanyt. Megkerültem az ágyat és befeküdtem mellé, bármennyire is úgy éreztem nem szabadna.
- Köszönöm –suttogta.
Az éjszaka további részét jól végig aludtuk, addig a pillanatig, míg reggel a bejárati ajtón nem rontottak be. Ahogy ébredeztem éreztem, hogy a hasamon valami nehéz van, és ahogy kinyitottam a szemem, Charles karját pillantottam meg rajtam. Oldalra fordítottam a fejemet, és csak pár centire volt tőlem. Hason aludt és az arca olyan volt, mint egy kisbabának, még a borosta ellenére is.
- Charles, drágám hol vagy? –a női hang a levegőbe hasított, én pedig azonnal lelöktem magamról Charles kezét, és erre ő is felébredt. Lehet, hogy van egy barátnője, akiről senki sem tud? A gondolatok kavarogtak a fejemben, addig míg egy szőkehajú, ötvenes éveiben járó nő nem nyitott be. A hasonlóságból ítélve rögtön tudtam, hogy Mrs. Leclerc az.
- Jó reggelt –köszöntem zavartan, és kimásztam az ágyból.
- Jó reggelt, te ki vagy? –nézett rám kérdőn.
- Velem engedték haza a kórházból –feleltem.
- Értem, hát örülök, hogy megismerhetlek... - Charlene –mondtam, mire a nő elmosolyodott, majd a fia felé fordult, aki az ágyon ülve teljesen idegenkedő tekintettel bámult az anyukájára.
- Nem fogja Önt felismerni –mondtam, mire a nő kétségbe esetten ismét felém fordult. Ettől a pillantástól pedig a gyomrom összerándult, és legszívesebben sírva kértem volna bocsánatot Mrs. Leclerctől, mert én voltam a hibás az egész miatt.
- Hisz én vagyok az anyja!
- Amnéziája van –tettem hozzá, de nem segítettem a helyzeten. Charles felállt, majd zavartan a nőhöz lépett, aki ölelésébe vonta és megszorongatta.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
