Charlene Walsh
Március 17. péntek
- Ismerjük egymást? –tette fel a kérdést Charles, nem tudtam eldönteni, hogy most csak viccel, vagy tényleg komolyan kérdezi. Lefagytam, nem tudtam reagálni és azt vártam, hogy elnevesse magát vagy közölje, hogy csak szívat. De annyira zavaros volt a tekintete, hogy elkellett fogadnom, hogy nem, nem viccel, tényleg nem emlékszik rám.
- Charlene vagyok –reagáltam hirtelen, de olyan hülyén éreztem magam, és közben elfogott a hányinger is. Én okoztam ezt, én miattam történt ez vele.
- Én... Nem ismerlek –mondta ki bizonytalanul.
- Mire emlékszel? –kérdeztem, és közelebb léptem.
- Semmire –fordította a fejét az ablak felé, ahonnan halvány fény áramlott be. Belém fojtotta a szót, fogalmam sem volt, hogy most ezt hogyan értsem. Nem emlékszik semmire? A nevére, a családjára, a karrierjére?
- Nem tudom ki vagyok –tette hozzá, de nem fordította felém a fejét. Én pedig úgy éreztem, mintha minden mozogni kezdett volna körülöttem. A torkom kiszáradt, a szívem pedig olyan hevesen vert, mintha kiakarna ugrani a helyéről. Kikell jutnom ebből a szobából. Az ajtón kirontottam, és szinte kiestem a kórház folyosójára.
- Charlene! –kiáltotta valaki tompán, de úgy éreztem, képtelen vagyok a hang irányába fordítani a fejem. Tönkre tettem Charlest, ha nem jelentkezek az állásra, most nem itt tartanánk, nem történt volna meg ez az egész!
Március 18. szombat
Hirtelen kipattantak a szemeim, és ismét a kórházi szoba plafonját pillantottam meg. Amire utoljára emlékeztem az-az volt, hogy a folyosón összeestem és hogy Charles nem emlékezett semmire. Felültem az ágyon, majd körbe néztem az üres szobában. Összekell szednem magam és eltűnni innen, nem maradhatok tovább itt. Felültem, majd a szemben lévő székeken megpillantottam egy rózsaszíntáskát, amit biztosan Isa hozhatott. Bátortalanul felálltam, majd elindultam a táskához.
- Hé, feküdnöd kellene! –toppant be George Russell az ajtón.
- Nem, elkell mennem innen –kaptam el róla a tekintetem.
- Charlene, nem vagy jól! Tegnap reggel nagyot estél a folyosón.
- Tegnap reggel? –egy egésznapot átaludtam?
- Igen, szóval jobb lenne, ha még maradnál –mondta, de én megráztam a fejem.
- Elkell tűnnöm innen –nyitottam ki a táskát, majd kotorászni kezdtem benne, fehérneműt keresve.
- Jó, ha ezt akarod –sóhajtotta, majd kiment a szobából. Én pedig átöltöztem amilyen gyorsan csak tudtam. Egy farmert, és egy egyszerű rózsaszín felsőt kaptam magamra, majd a táska egyik rekeszébe helyezett fésűvel, tükör nélkül megigazítottam a hajam. Ahogy kész lettem, vissza cipzároztam a táskát, majd elindultam az ajtó felé. Kiléptem a folyosóra, ahol Isaval és Carlossal találtam szembe magam.
- Jól vagy, Charlene? –kérdezte Isa aggodalmas arccal, és közben átölelt.
- Nem –reagáltam, mire elhúzódott és szomorú tekintettel nézett rám.
- Charles keresett téged –mondta Carlos, mire rákaptam a tekintetem. Lehet csak álmodtam, hogy nem emlékszik semmire?
- Tényleg?
- Igen, aggódott miattad –mondta, majd köhintett egyet. – Nem emlékszik semmire, még a nevét sem tudta. De azt mondta az orvos, hogy visszafognak térni az emlékei, csak sok idő kell hozzá.
