Falling for you | Befejezett |

41. fejezet

-Vajon mi lehet Alex-szel? - jutott eszembe egy barátom, amikor a fiú egy ismerős becenevén hívott. Régen sokat lógtunk együtt a sráccal, mármint amikor bulizni mentünk a többiekkel. Csak közben egyre többet kellett tanulnom, és én már nem jártam el a barátaimmal a bulihelyekre. Azt hiszem eredetileg Weston legjobb barátjaként ismertük, de túl sokat nem is tudok róla.

-Biztosan megvan, ne aggódj miatta. Bár - húzta el a száját Nick - legutóbb elég szarul nézett ki, amikor láttam. Hazament az ünnepekre, szóval biztos összeszedi magát.

Nick sötét haja össze-vissza állt, a szeme karikás volt. Fáradtan és kimerülten pillantott rám, de úgy tűnt örül nekem. Azt hiszem korrekten döntöttem, amikor elhatároztam magam, hogy sort kerítek erre a beszélgetésre.

-Egyszer sem hívtál vissza. Kibaszottul aggódtam - tette állát az összekulcsolt ujjaira. Körülbelül úgy nézett ki, mint a telefonom, ami kiesett az ablakon - magyarán szarul. (Szerencsére apa volt olyan kedves, hogy karácsonyra egy telefont vett nekem, szóval most már nem foghattam semmire, hogy nem fogadok semmiféle hívást.) Nehéz napja lehetett, de azért kíváncsian méregetett.

-Bocsánat - közelebb hajoltam hozzá, de csakhogy mélyen a szemébe nézhessek. Egy puccos étteremben voltunk, amit egyébként imádtam, de előre láttam, hogy többé nem teszem be ide a lábam. Azonban elhatároztam, hogy elmondom a fiúnak a történteket, mert megérdemli. Talán azt is meg kell említenem, hogy ezután nem szabad találkoznunk. Igazán szomorúvá tett a gondolat, de mivel fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, ez tűnt a legegyszerűbb és a legszörnyűbb opciónak. Szóval ezt választottam.
Nem igazán gondoltam arra, hogy mi lesz ha Nick nem fogadja el a tényeket.
-Terhes vagyok - közöltem, és elmosolyodtam a képektől, amik látomásszerűen telepedtek az agyamra. Egészen belejöttem a hír elmondásába. Ettől függetlenül Nick-nek leesett az álla, és kibaszott boldognak tűnt, a szemei meg-megcsillantak. Biztosan azt hiszi, hogy ő az apa - motyogtam gondolatban. Felsóhajtottam. Muszáj ilyen kegyetlennek lenni?

-Nick. Sajnálom, de... - elkeseredetten néztem rá, mire lassan észbe kapott.  Igen, határozottan összetörtem egy kicsit a szívét. Nem így kellett volna elmondani. A mai napig sem tudom, hogy pontosan milyen reakciót kéne várnom. Ez nem egy romkom, hogy mindenki örömében tapsikoljon, ezért erre nem is számítok. Néha remélem, hogy szorul egy kis kedvesség az emberekbe, és legalább megjátszák, hogy örülnek. De azok, akiknek eddig elmondtam, nem igazán értékelték a meglepetést. És most finoman fogalmaztam.

-Kitől..?

-Caleb-től - tördeltem idegesen az ujjaimat, majd eszembe jutott, hogy megmutatom a telefonom zárképernyőjét, amin ő és én szerepeltünk. Nick nem tűnt elégedettnek se a válaszomtól, se a képtől. Kifejezetten féltékennek tűnt. - Nem így terveztük, de egyikünk sem bánja - vallottam be.

-Biztosan csodálatos anya leszel - suttogta és megragadta a kezem. - Gratulálok! - mondta és olyan erőltetett mosoly terült el az arcán, hogy még egy ér is kidudorodott a nyakán. Aprót bólintottam. Megrázta a fejét. - Én csak... Ezek szerint félreértettem azt ami köztünk volt - engedte el a kezem és az asztal szélét markolászta. Megpróbált zavartan magyarázkodni, ami nem javított a helyzeten. - Olyan hülye vagyok - bámult a földre, és bár ezt inkább magának címezte, én azért is válaszoltam.

-Nem, nem vagy az. Nem értetted félre, mert én se csak egy kalandként gondoltam magunkra - Nick az apró reményt érzékelve felpillantott. Gondterhelten, összezavarodva vezette tekintetét újra rám. - Viszont a gyermekemnek van egy apja - szólaltam meg áhítattal a hangomban - akit nem hagyhatok cserben. Meg akar ismerni, hogy egy boldog családi hátteret biztosítsunk a babának. Itt most egy emberi életről van szó, nem cicózhatunk - jelentettem ki. Nem helyezhetem Nick-et az első helyre, hiába akarom, és tűnhet az a helyes döntésnek. Ez nem így működik. Itt többé már nem a szerelemről van szó.

-Szóval ennyi volt? - kérdezte és olyan utálattal nézett rám, amitől úgy éreztem összezsugorodok. Pókerarccal ült előttem, ugyanazzá a sráccá vált, aki egy évvel ezelőtt tönkretette a randinkat Will-lel, ahogy megkeményítette arcvonásait. Elkezdtem pánikolni attól, hogy valami bunkót mond. Pont úgy, mint azt annó tettem.

-Mondtam, hogy nem így ter... - kezdtem, de nem hallgatott végig. Egyből közbeszólt, pedig tudta, hogy ezt utálom. Megvan az elvárásom, hogy legalább végighallgasson. De őt ez nem izgatta. Elég ijesztő hatást nyújtott, ahogy pupillái összeszűkültek, de a gyönyörű szemeiből most csak megvetés sugárzott.

-Ha most azt mondod, hogy vége, akkor vége. Belefáradtam, Madi. Mondd ki, hogy nem akarsz többé látni, és az életemre esküszöm, hogy sosem találkozunk újra.

-Nem kell ezt csinálnod, Nick - suttogtam megszeppenve. Legszívesebben ástam volna egy gödröt az étterem közepén, hogy elbújhassak valahova. Egyáltalán nem akartam végighallgatni, ahogy beolvas nekem, persze jogosan.

-Adtam neked esélyt, nem is egyszer. Nem tudom és nem is akarom ezt újra végigcsinálni. Kibaszottul megbántasz! - rivallt rám, mire elszégyelltem magam, és bár tudtam, hogy bűntudatom lesz, rosszabbul viseltem, mint számítottam rá. Nem vártam el Nick-től, hogy higgadtan kezelje a helyzetet, egyáltalán nem haragudtam rá. Inkább arra vágytam retardált módon, hogy tovább szidjon, addig amíg megérdemlem. Utáltam magam. Sajnáltam Nick-et is, hogy rám kell néznie. Egyértelműen eszembe jutott az, amit el akartam ásni magamban: szörnyű hibát követek el. Nem az ő hibája, de ő is szenved, ahogy én is. De mivel egy szülő lettem, hirtelen felelősséget kellett vállalnom, ami jelen esetben egy ember megbántásával járt. Gyűlöltem, hogy ezt kell tennem, hányingerem támadt magamtól. De ez volt az a helyes döntés, amit a béke érdekében kellett meghoznom. Nem akartam bántani Nick-et, de újra és újra megtettem. Talán jobb is lesz neki nélkülem.

-Rád sem ismerek, Madison. Mielőtt idejöttem, azt hittem szerelmesek vagyunk. Sőt, lelkitársak - unottan végignézett rajtam. - Már csak egy idegent látok, akihez vágyak kötnek.

-Vágyak? - kérdeztem vissza, undokabb hangon, mint terveztem.

-Majdnem megcsináltuk - suttogott. - Meg kellett volna, de most újra elveszítelek.

-Nem akarom, hogy elfelejts, Nick - félve mondtam ki az egyetlen kérésem, amit előre elterveztem. Kezdtem kicsit bepipulni, de a szomorúság győzött, mit nem csodálok. Nem tartozom a veszélyes veszekedők csoportjába. Viszont szerettem volna, ha nem csak én gondolok majd mindennap rá. - Kérlek, ne felejts el..

Pár pillanatig elmélázva meredt rám. Legalább meggondolja... - Nem foglak - felelte, mire megkönnyebbülés futott végig a gerincemen. Szinte libabőrös lettem. A tekintete ellágyult. - Nem hiszem el, hogy vége van...

-Én sem. Remélem egy másik univerzumban egymásra találunk, és boldogan élünk - kissé félszeg mosolyt villantottam, próbáltam őszinte maradni és nem eltúlozni a "szakításunk". Egyrészt azért, mert nem voltunk együtt, másrészt pedig azért, mert féltem, hogy Nick nem olyan romantikus alkat, mint azt éreztem a rózsaszín köd leple alatt. Csöndben maradtunk és tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Hogy teljesen hirtelen itt a vége a gyerek napnak. Annyira vele akartam lenni, de mégsem lehetek. Annyira az övé akartam lenni, hogy elhittem, hogy mi összetartozunk. Még ha nem is voltunk együtt, mégis összetörte a szívem a tudat, hogy elveszítem. - Emlékszel, hogy a szülinapomat San Sebastianban tartottunk? - kérdeztem elkalandozva.  Bólintott. - Elfújtam a gyertyát, közben azt kívántam bár az enyém lehetnél. De a vágyaink csak egy okból nem teljesülnek - mert nem nekünk szánták őket. - vallottam be, és drámaian rápillantottam.

-Most majdnem arra vágyom, hogy bár sohasem találkoztunk volna - fújta ki reszketegen a levegőt, ezért leeresztett mint egy hőlégballon. - Talán így kellett történnie. De biztos vagyok benne, ha nem is voltunk szerelmesek, egy ideig a tiéd voltam, te pedig az enyém.