Falling for you | Befejezett |

32. fejezet

A lehető legjobb érzés volt ma reggel felébredni. Nem is csak azért, mert itthon vagyok, a kényelmes, pihe-puha ágyamban, amit legszívesebben felvinnék az albérletbe, hanem mert vasárnap van. És most hétvége, én pedig még egy jó ideig biztosan nem fogok nekiállni a tanulásnak a vizsgákra. Nem, nem. Ezt a napot kiélvezem.

Körülbelül délben úgy döntöttem, hogy kikelek az ágyból. Furcsa, de általában nem alszok olyan hű de sokáig, mert mikor már kipihentem magam, de mégis alszok tovább, nagyon furcsa álmaim vannak. Szóval ezt ma kihagyjuk.

Egyórára már ettem, felöltöztem és még meg is fésültem a hajam. Pedig nem volt ám hozzá túl sok kedvem!
Mikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján, a csengő hangosan rákezdett.
-Madi! Látogatód van! - ordított fel az emeletre apám.

Egy pillanatra lefagytam. Mármint mi van, ha Will az? Vagy Kate? És ha... Ha Nick az? Úgy értem miért is jönne ide William és Katie? Semmi értelme, de Nick... Valamiért arra gondolok, hogy annak remélhetőleg lenne értelme.
Amint leértem, minden félelmem tovaszállt. Sarah tündökölve -mint mindig- támaszkodott a falnak.

Egy iszonyat jó boldogság hullám söpört végig a testemen. Sarah szinte a nyakamba ugrik. Mosolyog, mindene mosolyog. Kicsit olyan, mintha az orra is mosolyogna és közben a szeme, és a teste is, de tényleg mindene. Úgy hiszem velem is hasonló történik.

-Hiányoztál - nevetett rám. Szinte tökéletes fogsora ragyogott, a haját birizgálta, amit befont.

-Te is! Hogyhogy nem szóltál, hogy jössz?

-Dehát szóltam, írtam üzit - magyarázta, majd elővette a telefonját, hogy megmutassa a chatünket. Tényleg ott volt egy pár üzenet.

-Tönkrement a telefonom - vakartam meg a tarkómat. - Majd veszek egy újat - vontam vállat. Most, hogy elmentem otthonról, már kikerültem az apa kicsilánya pozícióból. Miután hazaértünk a nyaralásból - és pár nap után végre kijöttem a szobámból - rájöttem, hogy ha pénzt akarok, akkor még a nyáron el kell mennem dolgozni. Úgyhogy diákmunkásként végigszenvedtem a nyarat, de legalább most egy kis ideig nem kell dolgoznom, bár nem is tudnék az egyetem miatt. Ámbár lehet januárban nekiállok állást keresni, mivel a második félévtől már mi állítjuk össze az órarendünket. Megpróbálok kipréselni egy olyan napot, amikor nincsenek óráim.

-Hát ez mindent megmagyaráz - legyintett egyet a kezével, közben az emelet felé húzott. Mielőtt még belökte volna az ajtómat, megszólalt. -  Mi újság veled?

-Semmi különös, megvagyok - válaszoltam és leültünk a szobámban lévő két fotelbe.

-Áhh, én nem a felszínes választ szerettem volna hallani - forgatta meg a szemét. - Apukád mondta, hogy már tegnap előtt is átjöttem?

-Nem. Nem is említett ilyesmit - feleltem.

-Pedig itt voltam. Igazából meglepődtem, hogy még nem voltál itthon. Azt hittem hamarabb hazajössz.

-Miért jöttem volna? Nekem pénteken is van egyetem.

-Nekem is volt, de mégsem mentem be.

-Miért? Ne már Sarah, ne kelljen minden szót kihúznom belőled! - förmedtem rá.

-Nem kell, csak hát - kezdte, de közben elgondolkozott, mintha valami olyasmiről kérdezném, amiről nem akar beszélni. - Tudod, azt hittem eljössz a temetésre. Tudom, hogy a nyaralás után elcsesződött köztetek a kapcsolat, de azért...

Egyszerűen csak bámultam rá, közben az ajkaim kissé elnyíltak egymástól. Temetés?!

-Ki halt meg? - tudakoltam halkan, a hangom megremegett. Sarah kíváncsian nézett rám, aztán egyre szomorúbb lett.

-Ms. Parker. Tudod, Nick anyukája - fogta ő is suttogóra, de mintha a fülembe ordított volna. Egy pillanatra megszédültem. Ms. Parker meghalt. Az első gondolataim Nick felé szárnyaltak. Le volt gyengülve kemoterápia után, emlékszem, mennyire gyenge volt a hangvitele. De mégsem mondta soha Nick, hogy ennyire durva lenne a helyzet. Egy kicsit úgy érzem magam, mint akit pofon vágtak, közben hirtelen eszembe jut, ahogy Nick Spanyolországban megkérdezi az édesanyját, hogy hazavihet-e engem. Ahogy az anyja halkan kuncog, mert valószínűleg még nem történt ilyen. Elképzelem, ahogy Nick kisírt szemekkel, sápadtan ül egy kórházi széken, pont úgy, ahogyan a közös ágyunkon ült az utolsó nap. Várja, hogy olyan csoda történjen, amit senki sem tart lehetségesnek. De aztán nem történt semmiféle csoda, ahogy azt mindenki jósolta. Az emberek együttéreznek vele, aztán magára hagyják, mert önzőségből azt hiszik, hogy erre vágyik. De szinte biztos vagyok benne, hogy vágyott valakire, aki azt súgja a fülébe, hogy minden rendben lesz.

-Biztosan küdött neked is egy emailt, csak a telefonod összetört, és...

-Nem - tört ki egy halk ellenzés a számon. - Pénteken volt a temetés, tehát előbb kellett elküldenie - fújtam ki szaggatottan a levegőt. - Én nem néztem meg az emailjeimet. Az én hibám - sóhajtottam egy óriásit, és lehajtottam a fejem. Mélységes szégyenemben azt sem tudtam mi mondjak.

-Hé, semmi baj - fogta meg együttérzéssel a kezem, de én felcsattantam.

-NEM! - kiabáltam rá. - Igen is van baj!

-Szóval így állunk? - kérdezte lenézően. - Hónapokig elvárod, hogy ki se ejtsük Nick nevét, aztán szinte felrobbansz, mert megint elcsesztél valamit vele? - emelte fel a hangját ő is. - Azt hiszed igazságtalan veled az élet Madi, de közben csak egyszerűen nem tudod a kezedbe venni az irányítást! Mikor veszed már észre, hogy nem Spanyolország tett téged tönkre?

-Sosem mondtam, hogy... - kezdtem higgadtan, de félbeszakított.

-Nem, nem mondtad. Áhh dehogy - szólt, a hangjából csöpögött az irónia. -Vége van, nem? Már ott vége volt. Hát akkor mit számít, hogy Nick jobban utál-e vagy sem?

A nyers fogalmazásától a hányinger kerülgetett. Nem azt vettem zokon, hogy kiabál velem, hanem azt, hogy az igazságot ordítja. Persze nem az ő hibája, csak szar volt hallani.

-Egész életedben játszhattad Shakespeare-t, de most már elég. Elegem van a drámából! - az utóbbi mondatád szótagolva mondta, mintha anélkül nem nagyon érteném meg. - Lehetne végre, hogy nem te leszel az áldozat? Hogy most kivételesen nem az önsajnálatodat hozod elő egy ember halála után?

Ha akartam volna se tudtam mit mondani erre. Sarah sosem követett el oltári nagy hibákat, és tényleg kerülte a felhajtást. A szavaiból ítélve - velem ellentétben. De hiába próbáltam minél jobban úgy nézni rá, mint aki megbánta, úgy tűnt még nem fejezte be.

-Tudtad, hogy volt egy kishúgom? És tudtad, hogy Allie-nek is volt?

-Volt?

-Igen. Egyidősek voltak, amikor egy óvodai kiránduláson elütötte őket egy busz.

-Te jó ég - súgtam. Hogy tud valaki így beszélni egy halálesetről? Sarah ezek szerint borzasztóan ideges.

-Pontosan - bökött felém. - De mégsem tudtál róla, mert én nem úgy mutatkozok be mindekinek, hogy: Helló, Sarah vagyok, akinek meghalt a húga. Te is abbahagyhatnád ezt.

-Ez azért túlzás - húztam össze a szemöldököm. - Egyedül a barátaimnak meséltem el anya halálát.

-Igen, mert te élvezed ha sajnálnak.

-Sarah...

-Azt hiszed nem hiányzik Ava, de...

-Sarah! - szóltam újra, mire elnémult. - Most menj el kérlek.

-Mi?

-Menj-el! - szótagoltam neki ugyanúgy, ahogy ő nekem.

-Most biztosan azt hiszed, hogy bánom amit mondtam - mondta miközben az ajtóhoz sétált. Én ugyanott maradtam. - De nem. Valakinek közölnie kellett már ezt veled - pillantott rám megsemmisülten, majd becsapta maga mögött az ajtót.