Falling for you | Befejezett |

23. fejezet

Miután magunk mögött hagytuk a partot, már a nap lenyugvó félben volt. Kellemetlenül konstatáltam, hogy egy csomó homok ment a szandálomba. Közben azon agyaltam, hogy vajon mennyire hiszi el Allison azt, hogy majd rendezem az ügyeimet Kate-tel. Remélem nem annyira. Sajnos, kevesebb esély van erre, minthogy rámzuhan most rögtön egy repülőgép. Hisz mégiscsak emberből vagyok. Nem tudok mindent megbocsátani. Jó, persze ha innen nézzük, akkor mondhatjuk, hogy Kate is ember. És az emberek hibáznak, ráadásul elég gyakran. Kifejezetten lehet, hogy Kate-nek bűntudata van, és szeretne velem őszintén megbeszélni dolgokat. Nick-nek is azért mondott el mindent a viszonyukról, mert lelkiismeret furdalása volt.

-Katie mondott valamit rólam? Mondjuk, hogy utál? - kérdeztem,mire kinevetett. Hosszú fekete haját hátradobta a válla felett, és mivel az még vizes volt, ezért halk csattanással landolt a hátán.

-Dehogy. Én sem beszéltem vele mióta meggyanúsítottam a megcsalással. Ami amúgy elég gyanús. Szeretem őt, de semmivel sem tudta bizonyítani, hogy nincs igazad. Szóval most köztünk is szar a helyzet.

-Sajnálom.

-Nem a te hibád. Viszont iszonyúan rühellem őket, amiért képesek voltak tönkretenni a nyaralásunk.

-Még zárulhat jól - tettem hozzá pozitívan, mire egymásra kaptuk a tekintetünk és keserűen felnevettünk. De úgy igazán, ez a nevetés jó mélyről tört fel belőlem. Azért tényleg boldog is voltam. Úgy tűnt visszakapom a másik legjobb barátnőm is.

-Will tud róla, hogy kavarsz a haverjával?

-Nem. Egyelőre nem is akarom, hogy tudja.

Főleg azért nem, mert ez közel sem ilyen egyszerű. Most tényleg elég bonyolult, mert az agyam szinte mantrázza minden percben, hogy felejtsem el őt. A szívem azonban még egy kicsit hozzátartozik.
Egyszer azt mondta nekem apám, hogy az első szerelmünket nehéz elfelejteni. Nem tudunk rajta túllépni olyan könnyedén. Először nem értettem, de ma már tudom miről beszélt. Én amúgy sem tudok csakúgy átlibbenni a problémáim felett. Akkor egy ilyen ember felett mégis hogy tudnék?

Tehát hazudtam Nick-nek, ráadásul az is ott van még, hogy nem akarok olyan lenni mint Will. Én nem akarok úgy lealacsonyodni a szemében, mint az várható lesz ha tudomást szerez rólunk. Szeretném megbeszélni vele négyszemközt, mert erre a társalgásra képtelen lennék Nick mellett. Ha egyetlen pillanatra is belémlátna Nick, akkor nekem végem lenne.

Bár nem is arról van szó, hogy nem kedvelem, mert igenis kedvelem. Csakhát ez nem olyan mint a hétköznapokban, ha egyszer össze vagyok zárva egy házba mindkét sráccal. Így sokkal nehezebb kilogikázni, hogy kinek a szíve törjön össze. Csakmert abban biztos vagyok, hogy valamelyikünknek annyi. Hülye szerelmi háromszögek!

-Tudod mi a legnagyobb gáz az egészben? - állított meg hirtelen Allison, mintha ezt még mindenképpen a házon kívül kéne elmondania. Érdeklődve rátekintettem. - Az, hogy Will szánalomból szakított veled. Nem azért, mert nem szeret, hanem mert utált már a tükörbe nézni. Gyűlölt bántai téged, ebben biztos vagyok. Mondjuk mindenki utál téged bántani - tette hozzá, kicsit mintha irigykedne. Gyorsan megrázta a fejét, hogy elrendezze a gondolatait. - Én nem haragszom rá. Kate-re sem.

-Mégis hogy csinálod? - kérdeztem megrökönyödve.

-Nem tudom. Csak szerintem nem hibásak, mert a szerelem elvette az eszüket. Mindannyiunkkal előfordul. Sőt, lehet, hogy Will egyszeri kalandként tekintett Kate-re, csak ő aztán nem engedett a normális kapcsolatból. Irtó szar lehet most nekik. Nem lennék a helyükbe - magyarázta, majd magához hűen a körmeit kezdte nézegetni. Szép, világos kékre festett körmei visszaköszöntek az íriszeiben, ha jól megnéztem olykor.

-Most, hogy mondod - vontam vállat. Leporoltam a vádlimat, ami homokos lett, majd hirtelenjében felegyenesedtem. - Na várjunk - kezdtem hitetlenkedve. - Szóval már elhiszed, hogy megcsaltak?

-Ahha - felelte kényelmetlenül. Elmosolyodtam, és gyors lesöpörtem magamról az ott maradt homokszemcséket. Észrevettem, hogy lábujjait a papucsának szorítja. Furcsa, mert felnéztem, és nem láttam semmi különöset az arckifejezésében. Megfontoltam, de végül nem kérdeztem meg, hogy mitől szorong. Hát most, hogy tényleg átgondolom, lehet mégis meg kellett volna.

Később, mikor már bementünk a házba, rádöbbentem, hogy konkrétan mennyire bosszantó a sors. Csak lementem a partra mégis előjött a szerelmi életem - Will a szandálom, én én vagyok, Nick pedig a talpamhoz ragadt homok.

A nap végéig kint ücsörögtem az erkélyen. Van ott két szék, és egy asztal. Szembe pedig a gyönyörű tenger. Valaki azt mondta, hogy ha problémád van a döntéshozatallal, akkor ülj le a természetben és légy csendben. Ne menekülj magad elől, mert lehetetlen. A gondolataid így is-úgy is ott fognak motoszkálni a fejedben, ezért jobb ha dűlőre jutsz velük.
Valószínűleg ezért kellett egyedül lennem, és mérlegelni a kavargó gondolataim. A módszer jól hangzott, és azt hiszem, hogy működő képes is. Nálam is működött volna, ha egyáltalán tudom, hogy miféle kérdésre keresem a választ.

De azért jól el voltam. Végig csak ültem, és bámultam magam elé, aztán lementem egy szendvicsért, visszatértem az erkélyre és mindentudóan folytattam a tanakodásomat. Mikor már régóta sötét volt, bementem egy pulcsiért, közben Nick az ágyról figyelte minden mozdulatomat, de tiszteletben tartotta, hogy most az erkélyt választottam helyette. Mikor már kezdtem elunni magam, azon gondolkoztam, hogy vajon mikor jön már ki a barátom megkérdezni, hogy mégis mit művelek.

Amíg kicsi voltam, sok mindent másképp képzeltem el a mai világról. Például nem tudtam elképzelni, hogy az ország másik végére is ugyanaz a nap süt, mint nálunk. Képtelenségnek gondoltam, hogy ez így van, ezért azt találtam ki, hogy több nap van. Vagy valami ilyesmi turpisság van a dologban. Közben olyasmi is volt, hogy azt hittem, hogy a tűzijáték során igazából a csillagok robbannak szét. Anya miatt sosem vettünk tűzijátékot, mert nem szerette, szóval csak távolról láthattam az ilyesmit, de mindenesetre csodaszépnek találtam a csillagok robbanását. Végtére ma már elég hülyeségnek hangzik.
Hiába, az ehhez hasonló dolgokat örömmel adtam a szüleim tudtára. Milyen érdekes, hogy amíg gyerekek vagyunk, mindeki elé büszkén állunk a béna rajzunkkal, és minden aprósággal, amit sikerült teljesíteni. Észre se vesszük, hogy a felnőtteket ez nem is érdekli. Manapság bezzeg max magamban merek mosolyogni, ha valamit jól csinálok. Senki sem értékel semmit, én sem állok oda az elért mérföldköveimmel az emberek elé.

Néha azon agyalok, mennyivel jobb lenne még gyerek lenni. Újraértékelni az életem. Örülni minden apróságnak, ami történik az életemben.

-Szeretnéd, hogy hozzak neked valami innit? - húzza ki a széket mellettem Nick, közben muszáj észrevennem, hogy milyen kellemes ritmusa van a hangjának. A könyv van nála, amit annó nekiadtam. Azt hittem már soha nem jön ki mellém. Hihetetlen mennyire vágytam rá, hogy ketten üljünk a sötétségben.

Oké, talán akkor is tudok örülni az élet apró örömeinek, ha már felnőtt vagyok.