Miután Sarah kilépett az ajtómom nem épp úgy éreztem magam, mint akivel veszekedtek. Inkább úgy, mint akit leszidtak. Ahogy ismerem a barátnőm, biztosan nem haragszik rám annyira, csak egyszerűen el akarta mondani, amit érez.
És hogy én mit mondok erre? Azt, hogy igaza van. Mindenben. Vagyis majdnem. Eltúloztam a dolgokat az életemben, de az anyám halálával sosem szereznék előnyt senkivel szemben sem. Nem azért tudnak róla a barátaim, mert sajnáltatni akarom magam, ebben téved Sarah. Azért mondtam el nekik, mert szerettem volna elkerülni a félreértéseket. Nem akartam, hogy még véletlenül is szóba hozzák. De a fenébe is, hisz mind meg voltak hívva a temetésre, mégis hogy titkolhattam volna el? Nincs értelme annak, amit a barátnőm mondott.
És hülyeség, hogy nem mondták el a húguk történetét. Fogalmam sem volt az egészről, nem tudom hogy lehettem ennyire figyelmetlen. Voltam már mindkettőjük házában, és az ég világon semmi jele nincs annak, hogy valaha élt ott még valaki. Minden nyomot eltűntettek. Oké, nem mintha nálunk roskadozna a ház anya képeitől...
A gondolataim pár perc után már egyáltalán nem Sarah körül forogtak. Egyre inkább Nick és az anyukája felé vándoroltak, amitől egyre rosszabbul éreztem magam. Az ablak üvegének döntöttem a homlokom, és elmélazva figyeltem a kertet. Margeret ápolta egyébként, bár szerettem neki segíteni. Akár ki is mehetnék a temetőbe. Sőt... Ki is megyek!
A telefonom után kutakodtam aztán a homlokomra csapva realizáltam, hogy még mindig nincs. Leszaladtam a lépcsőn, egészen apa dolgozó szobájáig. A papírmunka fölé görnyedve találtam.
-Apa! - szólítottam meg. - Honnan szerezhetnék koszorút?
-Minek neked koszorú?
-A temetőbe vinném - hadartam el a választ, majd a polcon lévő telefonkönyvhöz sétáltam.
-Ms. Parker-hez? Meg is lepődtem, hogy nem jö...
-Megvan! - szóltam közbe, és apa elé tettem a könyvet. A telefonszámra mutogattam.
-Vasásnap van, Madison. Ilyenkor senki sem dolgozik.
-És ha szépen megkérem? - dünnyögtem.
-Még a legkedvesebb ember sem utazna neked vasárnap délután a boltjához, hogy koszorút készítsen neked. Majd holnap elmész - legyintett egyet apa. Ő egyáltalán nem érti milyen fontos ez nekem. Úgy érzem, hogy ha most nem megyek ki, már végképp menthetetlenül gonosznak tart majd mindenki. Sőt, igazából magamnak is bizonyítanom kell.
-Kimegyek anélkül - suttogtam magam elé bámulva, holott tudtam, hogy ez elég nagy bunkóság lenne.
-Ezt szerintem te sem gondolod komolyan - pillantott rám, majd arrébb téve a könyvet, tovább nézegette a papírlapokat.
Elgondolkozva néztem körbe a szobában. Egyetlenegy koszorút tudok az egész házban, és annak környékén. Anyáét.
A legfurább szokásom 3 évvel ezelőttig egész biztosan az volt, hogy imádtan virágot kötni. Bár nem is furcsa, inkább csak szokatlan most, hogy a gazdasági egyetemre járok. Egyáltalán nem függ össze a kettő. A lényeg az volt, hogy a kertünkben sok szép virág nőtt, és nő azóta is. Csokrokat készítettem belőlük anyával. A kedvencem a jácint lett, ebből készültek a legszebb műveim. Aztán egy nagy durranásra készültem, merthogy koszorút készültem alkotni a nagymamám emlékére. Kardvirágot szedtem hozzá - aztán kiderüt, hogy célszerűbb lenne művirágot beszerezni, ezért végül abból lett - és emlékszem, hogy egy virágbolt vezetőjét kértem meg, hogy mutassa meg hogyan kell. A végeredmény szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Amikor anya először meglátta, nagyon boldog lett. Direkt a konyhában akarta hagyni a koszorút, hogy addig gyönyörködhessen benne, ameddig el nem kell vinni a temetésre.
Végül aztán a szívéhez nőtt, és nem engedte, hogy az anyósa sírján landoljon. Apával extrán furcsáltuk, hogy pont egy koszorú az, amit ennyire megszeretett, de ráhagytuk.
Az ő temetése előtt rengeteget agyaltam. Olyan hirtelen történt, hogy azt hittem ez a tökéletes koszorú, de minél többet gondoltam rá, annál inkább otthon akartam tudni azt régi alkotásom. Szóval végül nálam maradt, mert túl sok emlék fűzött hozzá.
De most már érzem, hogy meg tudnék válni tőle. Tudom, hogy ez a megfelelő alkalom, hogy az ominózus tárgy egy olyan személy sírkővére kerüljön, aki megérdemli. Ha valaki, hát ő az.
A koszorút magamhoz szorítva, a zsebemben kallódó öngyújtóval, gyalog tettem meg az utat a temetőig.
Így, hogy lekéstem a ceremóniát, már nem számítottam semmire. Nem is találkoztam össze senkivel. Hosszasan kerestem a sírt a hatalmas temetőben, mire kiderült, hogy véletlen elsétáltam mellette, szóval mehettem vissza. Amint megláttam, szinte eldobtam az agyam. Egyszerűen gyönyörű volt. Lehet egyáltalán azt mondani egy sírra, hogy gyönyörű?
Az anyaga gránitnak tűnt, pedig megesküdtem volna, hogy más lesz.
Ha más nem, én tavasszal biztosan ültetek ide virágot. Mivel kb. 7 centis hó borítja a tájat, így egyelőre nem tudom megcsinálni. Mindennek ellenére rengeteg csokor és koszorú hoztak a hozzátartozók. Ez tette igazán különlegessé.
Egy meghitt pillanat kíséretében odatettem a többihez az én, saját gyártású koszorúm.
-Péntek után már végképp nem számítottam rád - szólalt meg mögöttem valaki, mire ösztönből egy kissé amatőr karate állásba pattantam. A hang tulajdonosának szeme óriásira nyílt, egészen tisztán láttam, ahogy pupillái egész picire zsugorodnak. A karjaimat leengedve magam mellé, éreztem, ahogy remeg a kezem. Sőt, nem csak a kezem, igazából mindenem. Megszédültem. - Rendben vagy?
A kérdését már alig hallottam. Emlékszem, hogy még mélyen a szemébe pillantottam, majd minden elsötétült.
-Madi?
Hát ez nem lehet igaz!
-Nick? - suttogtam, és el sem hittem, amit láttam. Először a talajt kezdtem el értékelni magam alatt, nameg a fagyos havat. Másodszorra pedig a fölém magasodó fiút, aki igen aggodalmasan festett. Nameg nyúzottan. Harmadszorra meg valami ragacsos, meleg dolgot amikor a számhoz nyúltam.
-Jól vagy? Vérzett az orrod, aztán meg elájultál... - nyúlt bizonytalanul az arcomhoz. Hát ez rendkívül kínos.
-Persze, csak... Szörnyű hatással vagy a szervezetemre - próbáltam elviccelni a szituációt, aztán még el is nevettem magam.
-Gyere - segített fel. A zsebében zsebkendőért kotorászott, aztán megpróbálta letörölni a vért a szám fölött. - Hát erre nem számítottam - mosolygott.
-Én se, elhiheted. Nagyon szégyellem, hogy nem jöttem el - mikor ezt kiejtettem, a keze megállt a levegőben. - Bocsánat.
-Hagyjuk inkább. Vártalak, de megértem, hogy nem jöttél - kínjában a tarkóját vakarta. - Persze nem láttuk már egymást fél éve, de azért...
-Tudom, meg kellett volna jelennem - ráztam meg a fejem. Meglepő, hogy Nick mennyire bizonytalan. Teljesen eltűnt a magabiztossága. Pont ahogy nekem. Mármint ez nem épp egy csoda azután, hogy elájultam. Őszintén nem is értem hogy történhetett. - Részvétem.
-Kösz - biccentett. - A koszorút is köszönöm.
-Ez a minimum. Bocsánat, amiért ilyen ütött-kopott, de vasárnap egy virágbolt sincs nyitva - szabadkoztam. - Leszedheted ám, ha nem tetszik.
-Dehogy, tetszik. Anya imádná - mosolygott rám egy pillanatra. Aztán csöndben maradtunk. Tudom min agyalhatott. Valószínűleg ugyanazon mint én.
-Egyebként biztos jól vagy? Teljesen elsápadtál.
-Áh, megvagyok.
-Azt azért kétlem. Kéne innod egy pár korty vizet. Beugorhatunk hozzánk, itt lakunk egy utcányira.
VOUS LISEZ
Falling for you | Befejezett |
Roman d'amour,,-Tudom, hogy még nem léptél túl rajta, Madi. De remélem tudod, hogy nem vagy egyedül. Én várni fogok rád. Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz. Ígérem. -A szívedbe vésed? -A szívembe vésem." ,,-Ha most azt mondod, hogy vége, akkor vége. Belefára...
