Falling for you | Befejezett |

20. fejezet

Nagyon korán ébredtem fel, merthogy valami csengő szerű hang csak úgy végigsűvített a szobámon. Mikor kinyitottam a szemem először is majdnem megvakultam az éles fény miatt. Másodszor pedig majdnem szívinfarktus kaptam, mert hirtelen nem tudtam hol vagyok, és ki ez a fickó mellettem. De végül persze eszembe jutottak a tegnap este képei, és rájöttem mi történik. Idióta vigyor kúszott az arcomra. Felemeltem a fejem Nick mellkasáról és alaposan megbámultam az arcát. Durva, hogy nem ébredt fel erre a hangzavarra. Mélyen beszívtam az idegen tusfürdő illatot, amit ő árasztott. Hirtelen eszembe jut a panda is Nick pólójáról, de az még mindig a padlón hever valószínűleg. Most mondanám, hogy kár, de...

Inkább visszanézek Nick-re. Hosszú szempillái meg-megrezzennek, de percek múlva sem nyitja ki a szemét. Szóval látva, hogy biztosan nem kel fel mostanában, visszahajtottam a fejem a mellkasára, és ha lehet, még közelebb kúsztam hozzá, és megpróbáltam visszaaludni. Végül csak sikerült, mert újra felébredtem. Ezúttal Carmenékre. Amint kinyitottam a szemem, megszólalt Nick.

-Jó reggelt - mondta álomittas hangon, amiba majd' beleborzongtam.

-Neked is - mosolyogtam rá. Nem igazán akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Ahogy a meztelen bőrünk összeér, vagyis csak a lábaink, ugyanis tisztességesen felöltöztünk az este. Nagyjából tisztességesen... -Ahj, Nick... Mondd, hogy ezt az estét sosem fogjuk megbánni - kérleltem félve. Az exem legjobb barátja... Nehezen tudom elképzelni, hogy ne legyen ettől a kapcsolattól bűntudatom. Persze azelőtt kellett volna így gondolnom, mielőtt még bármi is történt volna köztünk.

-Mennyi az idő? - kérdezte, és azt hittem nem is hallotta, amit mondtam.

-10:39 - olvastam le a telefonomról.

-Jól van, akkor most, 10:39-kor megesküszöm neked, Madison Roberts, hogy nem fogjuk megbánni.

-Köszönöm, mostmár teljesen megnyugodtam - feleltem szarkasztikusan. Végül is nem rossz érzés itt Nick ölelésében bámulni a mennyezetet...

-Tudom mire gondolsz most. De ne aggódj Will miatt. Ha szeretnéd beszélek vele vagy ilyesmi.

-Nem - vágtam rá. - Már csak az kéne, hogy összeverekedjetek!

-És ha tudnád mennyire megérdemelné azt a verést...

-Na jól van... Ígerd meg, hogy ha megvered, akkor szólsz nekem. Csak úgy a biztonság kedvéért.

-Legyen kinek mentőt hívnia, mi? - nevetett. Tudom, hogy azóta haragudott Will-re, mióta rajtakapta őket Katie-vel, de hogy ennyire... -Lehetek őszinte?

-Persze.

-Örülök, hogy szakítottatok.

-Én is.

-Tényleg?- kérdezte hitetlenül.

-Ahha. Mármint most, hogy tudom a megcsalást.

Egy ideig csak bámultam Nick szemeibe, és kiélveztem a pihe-puha ágy melegét.

-Éhes vagy? - tudakolta. Nem, biztosan nem akarok kikászálódni ebből az ágyból.

-Nem.

-Szóval éhes vagy - jelentette ki. Fogalmam sincs honnan vette, de nem tévedett.-Amúgy sem azért jöttünk, hogy itt fetrengjünk.

-De biztosan nem bánják, hogy itt vagyunk - vágtam vissza.

-Persze-persze... Kíváncsi leszek az arcukra, amikor kivonulunk a szobából ketten.

Hát arra én is. Az érkezőből ugyanis pont rá lehet látni az ajtómra. És most biztos, hogy ott vannak.

-Madi - szólított meg újra. Úgy tűnik felhagyott a reggeli ötletével. - Mi lesz a saját barátainkkal? Elmondjuk nekik?

-Nem kell elmondanunk - válaszoltam.  -De nem fogok titkolózni előttük! - szögeztem le. Tök mindegy már, hogy mit hisznek rólam a többiek. Úgyis fasírtban vagyunk. Egy filmbe illő csoda kéne ahhoz, hogy jól fogadják, szóval mindegy mit csinálunk. Sarah pedig el fogja fogadni. Sőt, talán még örül is neki.

-De így mi lesz a szülinapoddal?

-Semmi. Már nem érdekel.

Válaszoltam, és nem vicceltem. Ezúttal tényleg nem számított mi lesz holnap, csak érjünk haza úgy, hogy nem utál minden egyes barátom. 

-Pedig ez a 20. lesz. Hidd el, ennek emlékezetesnek kell lennie!

-Inkább ne - szönyülködtem. - Inkább akkor már reggelizzünk - néztem Nick-re úgy, hogy rájöjjön: nem akarok a jövőről beszélni. Amint egymagam leszek, úgyis elkezdek gondolkodni, majd rámtör a bűntudat. Szóval most, e pár óra erejéig még boldog akarok maradni.

___________________

-Szia! - köszönt bele a telefonba Sarah. Felhívott, én meg a festékes kezemmel próbálok rányomni a kihangosító gombra, de valahogy nem jön össze. Újra nekiláttunk a munkának, és úgy tűnik lassan készen leszünk. Meglehetősen boldog voltam, mint a filmekben, amikor a főszereplő szerelmes és egyben őrült. És mielőtt félreértenétek, most nem egy Harley Quinn kaliberű lányra gondoltam.

-Szia.

-Mikor értek haza? - tudakolta, de igaziból alig értettem belőle valamit, mert még mindig a festékes kezemmel szórakoztam. Ekkor besétált Carmen, a hős megmentőm, majd a telefont a fülemhez emelte. Eltátogtam neki egy gyors köszönömöt, majd közöltem Sarah-val, hogy csak akkor megyünk, ha már készen leszünk. Nick a hátam mögött felnevetett a rím miatt.

-Jó, de azért kapkodjátok magatokat - sziszegte, mint valami rossz kígyó, majd még lejjebb vitte a hangját - Megőrülök már ezek közt - mondta, mire hangodan felnevettem. Szinte látom magam előtt, ahogy a szemét forgatja erre, és úgy néz, mint aki képes lenne megfújtani valakit.

Szóval mielőtt még bármi "kedves" szóval illetne, kinyomtam. Ettől lehet csak idegesebb lesz, de mindegy, majd megbocsát.
Visszasétáltam a munkához. Az amúgy eddig üres szoba, teljesen megtelt valami kellemes érzéssel. Talán nem is a festményünk teszi, és lehet egyedül csak én érzem. De valami körülölelte ezt a helyiséget, amiért más volt, mint a többi. Talán az elmúlt napok kotyvasza teszi ezt velem. A szakítás, aztán a béke, végül kiderült, hogy megcsaltak, de én lefekszem azzal a sráccal, aki figyelmeztethetett volna végig arról, hogy mi folyik itt. De nem tette. Hirtelen szomorúság gyúlt bennem. Igen, ez bizony nem harag.
Dehát miért hagyta Nick, hogy szenvedjek?

-Nagyon jó lett - jött be egy félórával később Johnny.

-Köszönjük - mosolygott rá Nick, de én nagyon tompa voltam éppen. Az járt a fejembe, hogy vajon Nick ugyanezt tenné velem, ha visszamennénk az időben? Ugyanúgy végignézné, ahogy boldog vagyok, amíg össze nem törik a szívem? Távolságtartó volt, amíg nem szakított velem Will. Bűntudata volt. Meg is értem, én sem mernék a szemébe nézni annak, akinek már tudom mi lesz a sorsa.

-Maradtok ebédre?

-Szerintem nem - tértem vissza a Földre. Nemlegesen megráztam a fejem, mire Nick enyhén csalódottan nézett rám.

Mielőtt útnak indultunk volt, még kaptunk egy-egy palack vizet, nehogy valami baj történjen a kánikulában. Carmen igazán gondoskodó. Kedvelem.
Mielőtt kiléptünk volna tikkasztó forróságba, megöleltem őket, és duruzsoltam egy kicsit a babának. Megmondtam nekik, hogy ha esetleg szeretnék, hogy eljöjjünk apámmal, akkor nyugodtan szóljanak.
Aztán elköszöntünk.

-Szerinted Kate átköltözött már az én régi helyemre? - szólaltam neg hirtelen, mikor már bennt ültünk a kocsiban.

-Hm?

-Tudod, ahol első éjszaka aludtam. Mostmár átcuccolt vajon William-hez?

-Szerintem igen. Kihasználta, hogy nem voltunk otthon és így nem volt kínos számára.

-Remélem azért előttem nem fogják majd csókolgatni egymást. A végén még lehányom őket - nevettem, de azért volt valami keserűség is a hangomban.