Falling for you | Befejezett |

2. fejezet

Nick Parker-t kb. 2-3 éve ismertem meg, amikor teljesen véletlen összefutottunk vele egy randink közben. Itt vállt az eddig csak emlegetésből megismert barát számomra egy ellenség. Will ugyanis sokszor megemlítette, tudtam hogy ő a legjobb barátja. Kedves srácnak tűnt az alapján ahogy leírta. De élőbe... borzalmas. Egyszerűen idegesítő, és állandóan bunkó velem. Betolakodott közénk a randinkon, és azután sem vette észre magát, hogy én beültem az egyik bokszba. Követte Will-t és mellé ült. Mindent tönkretett, szószerint!

De most mégis itt van, amit egyedül magamnak köszönhetek. Ha megmondom Will-nek, hogy nem akarom hogy velünk jöjjön, akkor most nem lenne itt. De a barátom annyira boldog volt az ötlettől, hogy eljönne Nick, hogy képtelen voltam megmondani neki. Szörnyen tudok hazudni, de most mégis megtettem. Ráadásul amúgy is fura lett volna, mert már az elején el kellett volna árulnom, hogy gyűlölöm ezt a gyereket. De nem tettem, szóval már mindegy.

-Asszem ki fogom nyírni magam, ha hozzám szól - mondogattam Katie-nek, aki egyébként jóban volt Nick-kel. Szóval lehet kicsit gonosz volt ezt mondanom.

-Nem értem mi bajod van vele. Szerintem rendes srác.

-Persze, mert neked nem szokott beszólni. Szerintem ez a hobbija. ,,Mondjunk Madison-nak gonosz dolgokat, amivel a lelkébe tiporhatunk".

-Meg kéne vele beszélned. Önálló vagy, ideje lenne a sarkadra állnod.

-Biztos, hogy nem. Nem beszélek idiótákkal. Ez alól az egyetlen kivétel te vagy... - vigyorogtam. Már elegem van ebből a Nick témából. Bár most hogy itt tartunk, jó lenne az orra alá dörgölni, hogy csak miattam képesek a barátaim kiutazni ilyen messzire.

A repülőn természetesen Will mellett foglaltam helyet. Egy kicsit féltem a repüléstől, de a fiú jelenléte nagyon megnyugtatott.

-Valami baj van? - fürkészte az arcom. A kezem gyengéden megszorította, hogy ráfigyeljek.

-Nincs - hazudtam. - Csak kicsit hányingerem van a repüléstől.

-Oké, de ha van valami, akkor szólj. Ne feledd, ez a heted. Ideje jól érezned magad! - simogatta a kezem. Meghatottan egy csókot nyomtam a szájára.
Kár, hogy ez nem oldott meg semmit. Mert akkor még nem is tudtam, hogy milyen fontos lett volna még ott elmondani, hogy Nick nem jöhet velünk. De nem szóltam, ezért velünk jött, és aztán tönkretett mindent.

___________________

-Fú, nekem végig a gerlepár mellett kellett ücsörögnöm - hallottam egy gúnyos hangot, amint kiértünk a repülőtérről. Már csak ez hiányzott. Katie-hez beszélt, nem messze tőlem. Még van pofája kibeszélni engem másnak. -Végig nyalták, falták egymást, én meg ültem ott, mint valami gyertyatartó.

-Mégis miről beszélsz Nick?! - szóltam oda talán túl hangosan. Pár ember felkapta a fejét a környezetünkből. Nem tehetek róla, ingerlékeny típus vagyok, es a legnagyobb baj, hogy Parker egyetlen egy szóval képes volt kihúzni nálam a gyufát.

-Istenem, Madi. Nyugodj meg, csak viccből mondtam - nézett rám ártatlanul. Ez most komoly? A kis álszent... ha kettesben lennénk, már biztos megfújtottam volna. Még szerencse, hogy remélhetőleg nem lesz olyan, hogy mi kettesben maradunk.

Alig láthatóan rámkacsintott. Hogy képesek hinni neki az emberek? Forrt bennem a düh.

Itt vagyunk Spanyolországban, erre most tényleg így kell viselkednie? Elutaztunk tök messzire... Nagy feladat lett volna a tahó énjét otthon hagynia?

Csakmert annyira aranyos barátaim vannak. Képesek voltak a szülinapom miatt szervezni egy ilyen nagy utazást. És ezért végtelenül hálás vagyok.

Voltam már ezelőtt is Spanyolban. A nagybácsim ugyanis egy apartman tulajdonos San Sebastián-ban. Béreltünk egy autót (én hátulra beültem Will ölébe, még lehet bérelnünk kell egy kocsit, mert ugye hatan vagyunk) és el is indultunk a nagybácsim apartmanjai felé. Annyit kell tudni erről a bácsikámról, hogy kőgazdag, és egy nagyon-nagyon fontos tagja a Roberts családnak. Nem csak mert a család tagja, hanem üzleti nézetekből is. És mivel kötelességünk egy jó kapcsolatot ápolni vele, ezért természetesen hozzá jöttünk. Az utazás költségeit szétosztottuk magunk közt, de így is elég sokat kellett fizetni, szóval nagyon remélem, hogy megérte.

Spanyolország egyébként semmit sem változott. Ugyanolyan, mint volt. Vagyis így ránézésre. De ezt csak azért mondom valószínűleg, mert 2 évvel ezelőtt voltam itt. Na mindegy is.

-Madison Olivia Roberts! - csendült fel előttem egy fura akcentusú bácsi.

-John bácsi? - kérdeztem hitetlenkedve. Jól megváltozott az öreg. Olyan... spanyolos lett.

-Gyere ide, aranyom! - tárta ki a karját, én pedig szégyenlősen megöleltem. Remélem ez tényleg Johnny bácsikám, csakmert ha nem, akkor nagy bajban lennénk.

-Lenni egy kicsi gond! - hát ettől féltem. Vajon most tényleg elfelejtette az anyanyelvét rendesen használni, vagy csak ugrat?

-Mi történt? - tudakoltam aggódva. Persze csak attól aggódtam, hogy valami elrontotta ezt a szuper hetet.

-A szobátokat én kiadni másnak - vakarta meg a tarkójat, és bűnbánóan rámnézett. -Én összetéveszteni... - szomorodott el.

-Ó, ne.. - motyogtam. Az öreg mindig is kicsit bolondos volt.

-¡Pero no tengas miedo! - csillant fel a szeme. Konkrétan megbolondult szerintem, itt San Sebastián-ban. - De no problemo! Van megoldás - mondta izgatottan. Bozontos szemöldökét jó magasra emelte. Hát az csodálatos lesz, ha mostantól félig spanyolul, félig angolul fog beszélni.

-És mi lenne az? - kérdezte Will.

-Obtienes otro apartamento - felelte spanyolul, majd ránk meredt félig nyitott, mosolygós szájjal. Várta a mondata hatását, de egy kukkot se értettem abból, amit mond.

-John bácsi... nem értjük amit mond - mondtam zavarodtan.

-Bocs. Kapni egy másik apartmant - mondta mire összeszedte magát. Jó sok éve élt itt, és elszokott a nyelvünktől. Már két évvel ezelőtt is voltak gondok a kiejtésével.

-Odavezetlek.

Így hát én bepattantam a nagybácsi drága Mercedesének az anyósülésére, és Nick lelkére kötöttem, hogy nagyon figyeljen, és kövesse az autót. Végül a kínos csendet John bácsi törte meg, én ugyanis nem mertem megszólalni, úgyse nagyon értené amit mondok.

-Sajnálom Cariño, hogy elfeledkezni rólatok. De ez apartamento lenni sokkal jobb.

Nem tudtam, hogy mit feleljek. Inkább csendben maradtam.
Hamar odaértünk szerencsére egy nagyon szép, stílusos házhoz. De nem apartmannak tűnt.

-Itt lenni - jelentette ki nagy boldogan az öreg, majd szinte kiugrott a kocsiból. Fél perc múlva a többiek is megérkeztek, tehát Nick most az egyszer hallgatott rám. Mind elcsodálkoztak a látványon.

-Csak tiétek - ejtette a kezembe a kulcsot Johnny bácsi. A Mercedeséből kivett egy hátizsákot és bezárta az autót. - Ez is.

-Mi?! - kerekedett el a szemem, mert a kocsi kulcsait is odaadta. A bácsikám a nyaraló garázsát kinyitotta egy távirányítóval - amit aztán szintén a markomba pottyantott és egy újabb Merci csomagtartójába tette a táskájat.

-Én menni - sétált vissza hozzám. Kaptam egy csontropogtató ölelést és beült az autójába. - Adiós! - intett és elhajtott.

-Na jó, ez mégis mi volt? - kezdett el nevetni Sarah, aztán a többiekből egyszerre tört ki a röhögés. Oké, szerintem már elmondhatom, hogy a bácsikám megbolondult hivatalosan is.