még több.

Első fejezet

Egy fehér szobában tértem magamhoz. Azonnal tudtam, hogy ez egy kórterem.
Nem tudtam mi történt, annyira emlékszem, hogy az orvos közölte, hogy az anyukám nincs többé utána teljes képszakadás.
Na igen. Anya nincs többé.
Még a gondolat is megrémiszt. Hogyan fogom elmondani Lilynek? Egyáltalán eltudom neki majd mondani?
Csak bámulok magam elé elmélyedve a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolataimban. Azt sem vettem észre, hogy valaki végig fogta a kezem, csak akkor figyeltem fel rá, amikor meg is szólalt.
-Mia! Végre! – nézett rám Reed és észre vehetővolt, hogy megkönnyebbült, amikor meglátott.
Nem szólaltam meg, nem is sírtam. Csak néztem rá ő pedig közelebb lépett és adott egy puszit a homlokomra.
-Megyek szólok az orvosnak. – azzal ki is rohant a kórteremből.
Hogyan fogok anya nélkül felnőni? Ki fog nekem tanácsot adni? Ki fog segíteni nekem bármiben is?
Anya nincs többé. Egyszerűen nem tudtam épp ésszel felfogni.
Egyik pillanatban még ott van veszekszünk, másik pillanatban kibékülünk, aztán már nincs. És nem is lesz már soha. Nem ölelhetem magamhoz, mondhatom neki, hogy mennyire sajnálom a rengeteg veszekedést és nem mondhatom, hogy szeretem. Annyira nagyon szeretem.
És Lilynek is meg kell majd ezzel birkóznia. Nem tudom, hogyan tudom majd benne tartani a lelket, amikor jelen pillanatban azt érzem, hogy az én világom is teljesen romokban hever.
Hogyan álljak elé és mondjam meg neki, hogy anya többé nem jön haza, nem öleli magához, nem mondja neki, hogy szereti, vagy éppen nem kíván neki jó éjszakát és nem ad neki jó éjt puszit.
A gondolataimból kizökkenve, de el nem felejtve belépett a szobába Reed a nyomában egy orvossal.
-Amelia. – szólított meg az orvos, ugyan az az orvos jött be, aki közölte anya halálhírét – Hogy érzi magát?
Nem szólaltam meg, csak bólintottam és egy aprót mosolyogtam, ami persze hamis volt.
-Tudja, hogy mi történt? – ismét csak bólintottam. – Rendben, kérem kövesse az ujjam.
Azzal felmutatta a jobb mutató ujját, a másik kezével meg egy apró lámpával világított a szemembe. Tettem, amit kér és követtem az ujját. Megy csinálta ugyan ezt csak kezet cserélt.
-Remek. – mondta apó mosollyal. – Valószínűleg a kimerültség és a sokk okozta az ájulást. Kapott infúziót is, mert észrevettek, hogy napok óta alig evett vagy éppen egyáltalán, így enyhén alultáplált. – mondta az orvos, mire szintén nem volt reakcióm.
Egyszerűen nem tudtam mit mondjak, vagy hogy megtudok-e szólalni. És mi van akkor, ha megszólalok és kitör belőlem a sírás és megállíthatatlan lesz, így jobbnak láttam csöndben maradni.
-Írtam fel magának egy nyugtatót, kérem ezt szedje, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá. – folytatta az orvos. – Bármi panasza van azonnal keressen fel. – ismét bólintottam. – Nagyon sajnálom Amelia, ami magukkal történt, őszinte részvétem. – simította meg az orvos a vállam. – Kiállítom a zárójelentést és haza is engedem magukat. – Reed oda lépett hozzá és megköszönte neki a segítséget.
Ahogy kilépett az orvos Reed egyből oda jött hozzám és megfogta a kezem. Nem húztam el, nem szóltam hozzá, még csak rá sem néztem. Próbáltam mindent kizárni magam körül. Hallottam, ahogy Reed beszél, de nem tudtam felfogni, amit mondd.
Belépett egy ápolónő és kivette az infúziót, illetve a kanült a karomból, majd átnyújtotta a záró jelentést.
Felültem és álltam volna fel, de Reed egyből oda lépett hozzám.
-Csak óvatosan. – fogta meg a karom, ha esetleg elszédülnék.
De nem szédültem. Semmit nem éreztem csak azt a mérhetetlen fájdalmat, amit anya hiánya okoz, ha most ennyire fáj el nem tudom mondani, hogy mi lesz később. Vagy éppen mi lesz Lilyvel, aki még csak tíz éves és ugyan olyan nagy szüksége lenne egy anyára, mint nekem.
-Menjünk haza. – szólaltam meg végül összetörve Reed felé fordulva.
Ő csak elmosolyodott és bólintott egyet, majd elindultunk Will kocsijához, hogy felvegyük Lilyéket és együtt haza menjünk.

Reeddel haza mentünk, mivel útközben már hívott Carol néni, hogy haza vitte a gyerekeket, mert haza vágytak.
Útközben egy szót sem szóltunk, amúgy sem tudtam volna mit mondani és nem is akartam. Fel kellett készülnöm arra, hogy mit is fogok mondani Lilynek pontosan.
Igazság szerint erre nem lehet felkészülni sehogy sem.
Még magam sem tudtam feldolgozni ezt az egészet, de erősnek kellett magamat mutatni Lilyért.
Nehéz idők jönnek és nekem a kis hugomat kell az előtérbe helyeznem. Neki szüksége van rám, csak én maradtam neki és akármilyen szarul is vagyok, miatta erős leszek. Annak kell lennem!
Reed zökkentett ki a gondolataim közül, akkor tűnt fel, hogy haza értünk.
-Segítek neked Mia. Ezt nem kell egyedül végig csinálnod! – fogta meg a kezem.
Éreztem a gombócot a torkomban, éreztem ahogy a szívem hevesebben ver. Az érintése, a jelenléte biztonságot nyújtott, de ahogy könnyek gyűltek a szemebe azonnal elhúzódtam tőle.
-Ezt egyedül kell megoldanom. – ennyit mondtam és közben kerültem a tekintetét.
Mielőtt még utat törtek volna a könnyek kiszálltam a kocsiból és mély levegőt vettem közben az eget bámultam.
Beléptünk a házba, ahol nagy csönd honolt. Reedre néztem kérdőn, hogy vajon hol lehetnek a gyerekek.
-Biztosan alszanak. – amire egy aprót bólintottam.
Levettem a cipőmet és a dzsekimet a fogasra akasztottam. Ekkor egy idegen női hang szólalt a konyha felől.
-Hát megjöttetek. – lépett oda hozzánk és átölelte Reedet.
Reed viszonozta az ölelést, majd amint elengedték egymást felém fordult.
-Mia hadd mutassam be neked Carol nénit. – majd vissza fordult és így szólt. – Carol néni ő itt Mia Lily nővére.
-Örülök a találkozásnak. – ölelt magához. – Ó kicsikém, annyira sajnálom az édesanyádat. – simította meg azarcom.
Carol néni egy alacsony és vékony termetű, rövid barna hajú és barna szemű nő volt. Nagyon közvetlen és barátságos, hiába most találkoztunk először még is olyan volt. mint ha ezer éve ismert volna.
-Köszönöm. – csak ennyit bírtam kinyögni, nem akartam elsírni magam mielőtt Lilyvel beszéltem volna. – Lily? – kérdezte.
-Fent vannak a szobában. – bólintottam, majd elindultam a lépcső felé, de még utánam szólt. – Ethan vele van, menj te is Reed. – fordult közben Reedhez.
Felmentünk a lépcsőn és a szobához érve az ajtó előtt megtorpantam, amikor meghallottam Lily nevetését. Könnyek szöktek a szemembe, de mély levegő vétellel sikerült vissza tartanom őket. Ekkor megéreztem Reed kezét a derekamon.
-Itt vagyok veled és segítek. – súgta a fülembe.
Nem mondtam rá semmit sem csak egy utolsó mély levegőt vettem és benyitottam a szobába.
-Mia! – pattant fel Lily azonnal az ágyról és ölelt magához. – Végre itt vagytok. Merre jártatok?
Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam, hogy is kezdjek bele ebbe az egész dologba. Hogy mondjam meg egy tíz éves gyereknek, hogy nincs többé anyukája? Hogyan fogja ezt az egészet túlélni? Az anyukájára van szüksége nem rám, ahogyan nekem is szükségem lenne az anyukámra.
Szerencsére Reed hamar kapcsolt és mielőtt síni kezdtem volna átvette az irányítást.
-Menjünk üljünk le egy kicsit, jó: - mutatott az ágy fele.
Lily engedelmeskedett, ahogyan és is. Leültem Lilyvel szemben, aki Ethan mellett ült.
-Figyeljetek, most egy elég komoly témáról szeretnénk veletek beszélni. – kezdett bele Reed, de ekkor felé fordultam és jeleztem neki, hogy ne, inkább majd én. Hiszen ez az én dolgom volt.
-Lily figyelj rám nagyon oké? – fordultam oda hozzá és néztem a szemébe.
-Mia megijesztesz. Minden rendben van? – kérdezte aggódva.
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy elmondhassam neki a dolgokat.
-Tudod anyáék elrepültek New Yorkba és balesetük volt. – láttam, hogy könny gyűlik Lily szemében ezért már én sem tudtam megálljt parancsolni az én könnyeimnek.
-De jól vannak ugye? – kérdezte Lily sírva.
Nem tudtam válaszolni, csak fejem ráztam és kitört belőlem is a sírás.
-Sajnálom Lily. – öleltem magamhoz szorosan. – Annyira nagyon sajnálom.
Ekkor hallottam fél füllel, hogy Reed nyugtatja Ethant, hogy az apjuk életben van csak kórházban.
-Kérlek, ki mennétek? – fordultam Reed felé.
-Biztos? – kérdezte.
-Igen. Szeretnék kettesben lenni a hugommal.
Reed bólintott, majd megfogta Ethan kezét és kivezette a szobából.
Elmeséltem Lilynek nagyjából, hogy mi történt. Kisebb részeletek ki hagytam, jobb neki, ha csak a lényeget tudja. Azt nem kellett tudni, hogy anya szenvedett.
Mondtam neki, hogy anya már egy jobb helyen van és hogy ketten maradtunk egymásnak. Persze kérdezte, hogy mi lesz ezután velünk, amire nem tudtam választ adni csak annyit tudtam mondani, hogy mindent megfogunk oldani.
Sírva aludt el a karjaim között, egész éjjel csak öleltem magamhoz.