még több.

Huszonnegyedik fejezet

Felmentem a szobámba, amit kijöttem Daniel dolgozó szobájából.
Gyorsan össze kellett szednem magam. Nem értem rá most gondolkodni a gyászbeszédes dolgon, hiszen el kellett kísérnem Lilyéket az egyik barátnőjéhez.
Írtam egy smst Reednek, hogy ne aggódjon, ha hazaérne és nem talál itthon, így legalább tudja, hogy hol vagyok.
Amilyen gyorsan csak tudtam összeszedtem magam, bedobtam a táskámba a telefonom a fülhallgatóm és a pénztárcám és elindultam a nappaliba, hogy ott várjam Lilyéket.
Amint leértem meglepődve láttam, hogy ők már ott várnak és útra készen voltak.
-Végreeeee! – kiáltott Lily és Ethannel együtt felpattantak a kanapéról.
-Indulhatunk? – kérdeztem mosolyogva.
-Rád vártunk. – mondta Ethan.
-Ne haragudjatok, de még nem vagyunk késésben. Merre laknak Oliviáék?
-Két utcával lentebb, sétálhatunk is, most olyan jó, hogy süt a nap. – mosolyodott el Lily.
-Akkor indulás, sétáljunk egy jót. – mondtam, majd az ajtó felé vettük az irányt.
Ahogy kinyitottam az ajtót, megcsaptak a nap sugarai.
Szeptember volt, ahhoz képest elég hamar lehűlt most az idő. Azt mondják sokan, hogy ez nem megszokott Miamiban. Sokáig meleg szokott lenni, de a mostani szeptember hideg és borús.
Mintha az időjárás is megérezné az érzéseimet, borús és sötét. Nem látok kiutat belőle, egyelőre!
Nem sokat sétáltunk, Ethan vezetett minket. Én még egyáltalán nem ismertem a járást Lily barátnői felé és Lily sem igazodott még ki annyira. Ethan pedig onnan tudta, hogy Oliviának van egy Ethan-nel egyidős bátyja.
Örültem, hogy Lily eltereli a figyelmét és éli a gyerekek életét. Tudtam, hogy szomorú és hogy hiányzott neki anya. Azt is tudtam, hogy éjszaka volt, hogy rémálma volt és akkor átment Ethan-hez.
Vele akartam lenni. Szüksége lett volna rám.
De tudom, hogy nagyobb kárt okoztam volna, mint hasznot.
Nem tudtam volna aludni, ugyan úgy csak forgolódtam volna. Ráadásul, ha rám tőr a pánikroham, Lily csak jobban megijedt volna a helyzettől.
Nem akartam, hogy lássa mennyire a padlón vagyok.
Senki sem láthatta, hogy mennyire padlón vagyok...
-Mia hova mész?! – gondolataimból kizökkenve hallom, hogy Lily kiabál utánam.
Észre sem vettem, hogy megérkeztünk. Nem is tudom, hogy Lilyék miről beszélgettek útközben. Azt sem tudom, hogy merről jöttünk annyira elmélyedtem.
-Jaj, elbambultam. Nem vettem észre, hogy megérkeztünk.
-Pont három óra. Nézd ott jön Olivia, Luis a testvére és a mamájuk. – mutatott Ethan a ház irányába.
Mosolyt erőltettem magamra és elindultunk feléjük.
Lily öleléssel üdvözölte Oliviát, Luis és Ethan pedig lepacsiztak.
Én is közelebb léptem és kezet nyújtottam Olivia anyukájának.
-Jó napot! Mia Watt vagyok Lily nővére. – mutatkoztam be mosolyogva.
-Sziasztok! Ava Evans vagyok, e szólíts csak Ava-nak. – mosolygott kedvesen és kezet ráztunk.
Közben Lilyék mér elindultak a kocsi felé ezért utánuk kiáltottam.
-Viselkedjetek rendesen! És vigyázzatok magatokra és egymásra is. – de a mondanivalóm süket fülekre talált.
Mindenki nevetgélt és beszélgetett, amit egyrész jó volt látni, másrészt pedig nem örültem, hogy nem figyeltek a mondani valómra.
Hányra jöjjek értük? – fordultam vissza Ava-oz.
-Ugyan hagyd csak. – legyintett. – Majd haza viszem őket.
-Biztos? Nem probléma?
-Dehogy is! Örültem, amikor Liv mondta, hogy meghívná egy barátnőjét is a mozis napra. – mosolyodott el, de láttam, hogy a mosolyában van valami, ami nem őszinte. – Nagyon sajnálom, ami veletek történt. Biztos nagyon nehéz lehet, most nektek. – simogatta meg a vállam.
Na meg is van mi nem volt őszinte. Ez nem kell az emberektől. A szánakozó pillantások és a sajnálkozás. Semmi szükségem nem volt erre. De természetesen mindenhez jópofát kellett vágnom. Nem akartam konfliktust pláne Lily jelenlétében.
-Köszönjük szépen. – mosolyogtam hamisan. – Nem egyszerű, de túl leszünk mindenen.
-Ha segíthetek valamiben szóljatok nyugodtan. Jacobsék régi barátaink. Ethan a kisebbik fiammal Luis-sal nagyon jóba van, illetve Will a nagyobbik fiam volt osztálytársa volt még gimiben. De már Liv és Lily is nagyon jó barátnők lettek. – mosolygott az autó irányába, ahol a gyerekek még mindig kacarásztak.
-Örülök, hogy szereztt barátokat. – mosolyogtam. – És köszönöm szépen még egyszer, hogy elviszed őket is.
-Ugyan. – legyintett. – Úgy a legjobb, ha sokan vagyunk.
-Anya induljunk már! Lekéssük a vetítést. – kiáltott oda Luis az édesanyjának.
-Megyek már is. – kiáltott vissza Ava. – Ne haragudj, elég türelmetlenek. – elindult az autó felé, de még visszafordult. – Hat, fél hét körül érkezünk majd. Örülök, hogy megismertelek Mia.
-Rendben van, én is örülök Ava. Jó utat nektek! – intettem egyet mosolyogva.
Megvártam míg mind beszállnak a kocsiba, majd Ava kitolat a kocsifeljáróról. Ahogy gázt adott dudált és intett egyet felém. Én is vissza intettem mosolyogva.
Amint elhaladtak a mosoly lefagyott az arcomról.
Egyedül maradtam a gondolataimmal és igazság szerint, azt sem tudom, hogy merről jöttünk.
Hazamenni még amúgy sem colt kedvem így egy elindultam kicsit sétálni.
Nem akartam sokáig maradni, de volt pár dolog, amit fejben rendbe kellett tennem és ehhez egyedüllétre volt szükségem.
Amint úgy érzem, hogy minden a helyére került felhívom Reedet, de addig is beraktam a fülhallgatót a fülembe és útnak indultam.
Nem tudtam merre megyek. Egyszerűen csak mentem, amerre a lábam vezetett.
Elfordultam jobbra aztán kétszer barra, majd egy hosszú egyenes és csak mentem és mentem.
Egyik gondolat jött a másik után. Főként anya, a gyászbeszéd és apa járt a fejemben.
Mi van, ha a bíróság valamilyen oknál fogva apának fog minket ítélni?
Ismét egy költözés vár ránk, távol Danieléktől, távol az otthonunktól. De, ami a legjobban megrémisztett az volt, hogy Lily egy erőszakos ember felügyelet alatt lesz.
Nem tudom mikor fajulhatott el ennyire apa agresszivitása, de nem érdekelt. Nem akartam a közelében lenni. Nem akartam még a létezéséről sem tudni.
Bárcsak inkább ő halt volna meg anya helyett.
Utálom ezt. Isten miért mindig azt a személyt veszi el tőlünk, aki fontos nekünk?
Miért veszi el egy gyermektől az anyukáját? Nagyon jól tudja, hogy szenvedést okoz egy halállal. És azt is nagyon jól tudja, hogy nem egy ember fog tőle szenvedni.
Isten élvezi ezt. Ami borzasztóan feldühített.
Dühös voltam Istenre, amiért elvette tőlünk anyát. Dühös voltam anyára, amiért hagyta, hogy elvegyék tőlünk. Dühös voltam Danielre, mert ő rángatta el New Yorkba. Dühös voltam apára, mert nem tudott jó férj és jó apa lenni. Dühös voltam magamra is mert nem tudtam úgy hozzá állni a dolgokhoz, mint Lily.
Dühös voltam az egész elcseszett világra.
Nem álltam rá készen, hogy elengedjem anyát. Nem akartam elengedni.
Szükségem volt az anyukámra.
Nem tudtam, hogy mit is fogalmazhatnék meg a beszédben. Hogyan is búcsúzhatnék el tőle.
Ő már nincs itt és nem is lesz soha, de soha többé.
Nem ölelhetem. Nem puszilhatom. Nem mondhatom, hogy szeretem. Vagy éppen nem kérhetek bocsánatot egy veszekedés után. Nem mondhatom, hogy igaza volt, nem fog leszidni, ha részegen állítok haza egy buliból, nem fog dühöngeni, ha egyest hozok haza a suliból.
Nem fonja be többé a hajam, nem tartunk több anya lányai napot hármasban. Vagy épp nem zabáljuk tele magunkat fagyival az éjszaka közepén. Még csak a kedvenc mesénket az Aranyhajat sem fogjuk már többet megnézni nem fogunk többet együtt énekelni sem.
Ürességet éreztem. Egy olyan űrt, ami tudom, hogy már az életem végéig üres fog maradni, nem fogja betölteni senki és semmi.
Igaz a mondás, miszerint a fájdalom enyhül, de az üresség megmarad.
Nem is vettem észre, hogy ennyire eltelt az idő.
Csak ültem a padon néztem a szökőkutat és már rám is sötétedett.
Kivettem a fülhallgatót a fülemből és ahogy ránéztem a telefonomra észrevettem, hogy hét nemfogadott hívásom volt. Négy Reedtől, kettő Willtől é egy Embertől.
Nem is vettem észre, hogy csörög a telefonom annyira elmélyedtem a gondolataimban.
A csengőhangom biztos azt hittem, hogy valami zene, ami épp a lejátszási listán következik.
Azonnal Reedet tárcsáztam, tudtam, hogy mérges lesz amiért ennyire eltűntem, de elmesélem majd neki, hogy gondolkodnom kellett.
Két csengés után egyből fel is vette a telefont.
-Mia! Hol a francban vagy? – a hangján is lehetett hallani, hogy dühös.
-Neked is szia. – azért eléggé idegesítő tudott lenni, hogyha így neki támad az embernek. – Már indulok is haza, kicsit még sétálgatta.
-Miért nem tudtál egyből haza jönni!? Hol vagy? – kérdezte idegesen.
-Mindent elmondok, ha haza értem. Történt valami?
-Mondd meg hol vagy és érted megy... - megszakadt a hívás.
Ahogy elemeltem a telefont a fülemtől láttam, hogy teljesen lemerült a telefonom. A francokért nem raktam fel töltőre mielőtt eljöttem otthonról.
Aggódtam amiatt, hogy Reed még mérgesebb lesz. Aggódtam, mert fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. És aggódtam, mert Reed nem mondott semmit, hogy miért hívtak ennyiszer ráadásul nem csak ő, hanem Will és Ember is.
Történhetett valami, különben nem hívtak volna mind és nem hívtak volna ennyiszer.
Félni kezdtem és már nem tudok semmi jóra gondolni. Mindig a legrosszabb jut eszembe.
Azonnal elindultam. Egyre sebesebben vettem a lépteimet, amikor már csak annyira lettem figyelmes, hogy szaladok, ahogy csak a lábam bírja.
A tüdőm égett, levegőért kapkodtam, de nem álltam meg.
Nem tudtam, hogy merre is van a haza, de egészen addig mentem, míg nem egy ismerős környékre nem jutottam.
Lassítani kezdtem a lépteimen, ahogy megláttam azt a parkot, ami a házunktól van nem messze. Ide jöttünk Reeddel beszélgetni az első héten, amikor összevesztem anyával.
Innen már ismertem a járást.
Ahogy beléptem a parkba teljesen lelassítottam a lépteim, mert teljesen kifulladtam.
Levegő után kapkodtam, a kezeimmel a térdemre támaszkodtam és megpróbáltam lenyugtatni a háborgó szívem.
Amint egy kicsit egyenletesebben vettem a levegőt elindultam a parkon keresztül.
Az esti sötétségben és egyedül sokkal ijesztőbb volt ez a park, mint mikor Reddel voltam itt.
A kijelölt utat végig megvilágították a lámpák.
Volt, aki még úton volt. Kutyát sétáltatott, vagy csak a párjával sétált kézen fogva.
Gyors sétával haladtam. Nem tudtam teljesen lelassulni. Tudni akartam, hogy mi volt olyan nagyon fontos, mi történhetett otthon. Csak imádkozni tudtam, hogy mindenki jól legyen.
Ahogy kiértem a parkból az út szélére léptem, hogy átszaladhassak. Körbe néztem és nem is láttam semmilyen járművet így, gyorsan átszaladtam a túloldalra.
Ahogy át értem éppen, hogy felléptem a járdára egy elég izmos férfi mellhasnak ütköztem.
Elvesztettem volna az egyensúlyom, de a férfi megragadott a vállamnál fogva és megtartott.
Amint kicsit magamhoz tértem, felnéztem, hogy elnézést kérjek, de amint megláttam, hogy ki áll velem szemben az egész testemet átjárta a félelem.
-Szia kis csibém. – húzta mosolyra a száját Luke.
Éreztem ahogy kezd elhagyni az erőm, de nem mutathattam ki a félelemem, ő abból táplálkozott volna.
-Eressz el! – förmedtem rá és kirántottam a kezem a szorításából.
-Na, hát így kell üdvözölni a jó öreg Luke bácsit? – biggyesztette le az ajkát. – Meg sem köszönted, hogy nem hagytam, hogy eless.
-Kösz. Viszont most megyek, otthon már várnak. – mondtam és meg akartam kerülni, de elém rakta a kezét.
-Ne siess úgy drágám. Beszélgessünk. – nézett le rám és közben mosolygott.
-Nincs miről beszélgetnünk. – néztem szúrós szemmel.
A szívem a torkomban dobogott, a lábaim és a karom remegett, de összeszedtem magam és nem mutattam egy csepp félelmet sem.
-Ó szerintem, pedig nagyon is van miről beszélnünk. – átkarolta a vállam és ismét a park irányába fordított. – Gyere sétáljunk egyet.
-Nem megyek veled sehová! – kiáltottam rá és ledobtam magamról a kezét. – És ha nem engedsz az utamra akkor sikítok és amint látod nem vagyunk egyedül az utcán. – mutattam pár járó-kelőre.
-Az igaz csibém, hogy nem vagyunk magunk, viszont, ha hangosabban szólalsz meg a kelleténél esküszöm, hogy befejezem, amit elkezdtem. – nézett dühösen a szemembe.
-Ezt mégis hogy érted?
-Nem találkoztál mostanság a kedveseddel? – húzta ismét mosolyra a száját.
Nemet intettem a fejemmel.
-Hát ne ijedj majd meg ha meg látod. Viszont akkor gyerünk induljunk is el. – mutatott a park fele. – Csak utánad. – terelt az utón át.
Nem volt más választásom. Muszáj volt vele mennem.
Háromszor akkor volt, mint én. Esélyem sem lett volna ellene.
Nem tudtam miről beszél, miért kéne megijednem Reedtől, viszont nem tetszett ahogy mondta.
Nem tudtam mire képes, de félelmet tudott kelteni bennem így muszáj volt engedelmeskednem.
Éppen, hogy nem léptem le az útról egy erős kar vissza rántott.
-Mia most haza jön velem! – húzott maga mögé Reed.
Vele volt Daniel és Will is. Mind a hárman elém álltak, mint akik a testükkel akarnak védelmezni.
-Ugyan öreg cimbora, csak egy kicsit beszélgetni akartunk. – mondta Luke Reednek.
-Beszélgess inkább egy ügyvéddel. A családom tabu! – farkasszemet néztek, amit Daniel szakított meg.
-Nem tudom, hogy ki maga. De azt tudom, hogy mit művelt a fiammal és hogy mire akarja kényszeríteni. – szólalt meg. – Viszont ez nem fog sikerülni, ugyanis megtettük a szükséges lépéseket. Valószínűleg a rendőrség már kint van a maga kis rejtekhelyén és razziázik az illegális verekedés miatt. Ha jót akar magának akkor eltűnik ebből az országból!
-Basszátok meg! – köpte ki a szavakat Luke, majd hátat fordítva sietősen távozott.
Ahogy figyeltem, hogy tűnik el a sötétben az alakja egyre jobban éreztem a megnyugvást.
Reed felém fordult és magához ölelt. Szorosan az ölelésében tartott több másodpercig is.
-Menjünk haza. Otthon mindent megbeszélünk. – mondta Daniel.
Amikor Reedre pillantotta elszörnyedtem a látványtól.
Reed szemöldöke felhasadt. A jobb szeme alatt egy elég terjedelmes monokli volt és fel is volt neki dagadva. Az szája is felvolt hasadva.
Biztosan észrevette rajtam az aggodalmam, mert megsimította az arcom.
-Ne aggódj. Jól vagyok. – mondta, majd halványan elmosolyodott.
-Jól? Tele vagy sérülésekkel! Mi a franc történt? – mértem fel az arcát, ami tényleg szörnyen nézett ki.
-Mindent elmesélünk otthon. Te is elmesélheted, hogy merre jártál.
Bólintottam.
Az aggodalmam nem hagyott alább. Mi a fene történhetett Reeddel? Ki csinálhatta ezt vele? Más is megsérült? És mégis mit csináltak ők itt hárman kint?
Rengeteg kérdés kavargott bennem, de tudtam, hogy otthon mindenre választ fogok kapni és választ is fogok adni.
Muszáj volt tiszta lappal indulnunk, most, hogy már teljesen egy család lettünk nem titkolózhattunk.