még több.

Tizenharmadik fejezet

Ahogy beértünk a házba elcsodálkoztunk, hiszen ilyen kevés idő alatt, Carol néni feldíszitette a házat persze nem esett túlzásba. Csak pár lufi volt itt-ott felkötve és egy Isten hozott felirat díszelgett a nappali bejáratánál.
Carmen is kitett magáért, mert az étkezőben meg volt terítve és gőzölgött rajta a vacsora.
Daniel kényelembe helyezte magát a kanapén, felrakta a lábát és hátra dőlt, addig mi Reeddel felvittük a csomagokat a szobájába.
Ahogy leraktam a táskát Reed megfogta a karomat és közelebb húzott magához.
-Mia, beszélnünk kéne. – mondta.
-Nem szeretnék most beszélni.
-Szerintem lenne mit megbeszélnünk.
-Nem azt mondtam, hogy nincs mit beszélnünk, hanem hogy nem szeretnék most beszélni! – emeltem fentebb a hangom és elhúztam a kezem.
-Ne legyél velem ilyen ellenséges, kérlek hallgass meg. – kérlelt.
-Én is ezt kértem tőled, de te olyan dolgokat mondtál, amit sosem gondoltam volna.
-Sajnálom. Én csak... Én megijedtem. – leült az ágy szélér és a kezeibe temette az arcát.
-Még is mitől Reed? – kérdeztem.
-Attól, hogy elveszítelek. – mondta elcsukló hangon.
-Miért veszítenél el Reed?
-Féltem, hogy visszamész Seattle-be. Találtál volna mást, aki sokkal jobban bánik veled, mint én. – felnézett és megláttam könnyes szemét.
Leültem mellé és megfogtam az arcát, ami már borostás volt így szúrta a kezem. Ekkor kitört belőle a sírás én pedig törölgettem a könnyeit. Sosem láttam még Reedet ilyen összeomlott állapotban.
-Nem megyek sehova. – suttogtam, amire ő csak bólintott. – Tudod Reed, létezik egy olyan kötelék, ami nem látható és nem tapintható. Ezt a köteléket csak érezni lehet. Már akkor, abban a pillanatban érzed, amikor megpillantasz egy bizonyos személyt. És onnantól nem csak érezni fogod, de látni is. Én látom ezt a köteléket közted és köztem. Itt van az a kötelék és ez mindennél erősebb. – mondtam, mire ő szorosan magához ölelt.
-Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. – mondta szomorúan.
-Tudom. – simítottam végig a hátán. – Nincs elfelejtve, amiket mondtál, de most van ettől nagyobb gondunk is így ne szeretnék róla beszélni. Oké? – kérdeztem és közben a szemébe néztem, mire ő csak bólintott. – Szedd össze magad és menjünk le. Willék bármelyik pillanatba itt lehetnek és akkor annyi a meglepetésnek. – szintén csak egy bólintást kaptam.
Majd felálltam az ágyról, de abban a pillanatban Reed visszahúzott és megcsókolt, amit teljes szívemből viszonoztam.
Komolyan gondoltam azt, hogy vannak ettől nagyobb gondok is. És tudom, hogy nem gondolta komolyan, amiket mondott csak félt, hogy elmegyünk. De attól függetlenül nincs elfelejtve neki semmi, ami akkor elhagyta a száját.
-Mehetünk. – mondta levegő után kapkodva, amin elmosolyodtam.
Amikor leértünk láttuk, hogy Daniel még mindig a kapaén pihen, Carol néni pedig sürög forog minden fele, pedig már minden készen állt.
-Na végre lejöttetek. – mondta Daniel. Reedre kaptam a tekintetem, hogy üzenjem neki, hogy nem ez a megfelelő időpont az őszinteségre.
Danielnek most a gyógyulás a legelső és legfontosabb dolog, utána jöhet a többi.
-Ja én még felraktam a telefonomat töltőre. – hazudta Reed.
-Nekem pedig még volt egy kis dolgom. – mondtam szűkszavúan.
-Mia kérlek gyere ide. – szólalt meg. Oda léptem és folytatta. – Ugye nem nyugtatót vettél be? – kérdezte.
-Mi? Nem! De hogy is! – vágtam rá azonnal. – Még is honnan vetted ezt?
-Csak annyit mondtál, hogy dolgod volt és ez egy kicsit gyanús. Aggódom érted. A nyugtató nem játék. – mondta.
-Tisztában vagyok vele! Ne kezelj gyerekként! – emeltem fel a hangom.
Reed lépett a hátam mögé mielőtt robbant volna a bomba és megfogta a vállam, majd megszólalt.
-Megjöttek a többiek. – közben rám sandított egy nyugalom pillantással.
-Segíts felkelni Reed. – nyújtotta a kezét Daniel.
-Már is nagypapi. – nevetett Reed, de amit Danielhez lépett az apja bele boxolt egyet a vállába. – Áú! – kiáltott fel.
-Megmutatom én neked ki a nagypapi. – Daniel arcán is megjelent a mosoly.
Érdekes volt így látni őket. Sosem láttam, hogy ilyen közeli kapcsolatban lennének. Mindig veszekedni láttam őket, vagy éppen tudomást sem vettek egymásról. Daniel mindig csak a munkával volt elfoglalva Reed pedig hát, Reed.
Daniel nagy nehezen felállt a kanapéról és ekkor be is léptek a többiek. Mindenki megállt a nappali bejáratánál és csak nézték a díszítést, majd, amikor észrevették Danielt lefagytak, nem hittek a szemüknek.
Pár másodperc elteltével Ethan szalad oda az apjához, majd úgy rávettet magát, hogy Daniel a kanapéra esett vissza.
-Végre itthon vagy apa. – mondta.
-Itthon vagyon igen, viszont, ha ennyire erősen fogsz szorítani akkor hamar visszakerülök. – mondta Daniel nevetve.
-Óvatosabban öcsi. – szólt Reed és elkezdte lehámozni Ethan Danielről.
-Apa, hát te hogy-hogy itthon vagy? – lépett oda Will és ő már óvatosan ölelte meg az apját.
-Kiengedtek.
-Na azért az nem teljesen úgy történt. – mondta Reed nevetve.
-Jó, akkor saját felelősségemre jöttem haza. – amikor meglátta Will komoly arcát akkor azonnal folytatta. – De holnap amúgy is kiengedtek volna.
-Egy napot nem bírtál volna ki? – kérdezte Will.
-Eleget voltam már bent és hiányoztatok.
-Te is nekünk. De egy nap már nem a világ vége apa. – Daniel csak intett egyet.
Megvacsoráztunk, majd beszélgettünk még egy keveset. Mindenki átsétált a nappaliba. Lily és Ethan kártyáztak, mi pedig ott folytattuk a beszélgetést.
-Jó, hogy újra itthon vagy apa. – mondta Will.
-Én is sokkal jobban érzem magam itthon, mint a kórházban. – mondta Daniel. – Viszont lenne itt valami, amit meg kéne beszélnünk gyerekek.
-Hallgatunk. – mondta Reed.
-Lily, Ethan ti is figyeljetek jó? – szólt oda nekik Daniel.
Tudtam, hogy miről akar beszélni ezért egyből leültem a padlóra Lily mellé, mert ez neki is nagyon fog fájni, amit hallani fog.
-Nehéz erről beszélnem, de muszáj ezt is elmondanom. – kezdett bele. – Lily, Mia. -nézett felénk. – Az édesanyátok temetése pénteken lesz. Minden, amit kellett elintézem telefontot vagy Carol néni segített.
Éreztem az egyre feltörekvő idegességemet, de Lily miatt muszáj volt tartanom magam. Láttam rajta, hogy nagyon elszomorodott ezért átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Lily miatt muszáj volt erősnek lennem.
-Mia, neked kéne ez pár szót mondanod a temetésen, amit ugye bár már említettem neked. – mondta.
-Ne... Nem tudom Daniel, hogy ez mennyire jó ötlet. – reszkető hanggal mondtam.
-Bízom benned Mia és tudom, hogy menni fog. – túl nagy feladatot bízott rám. Nem tudta, hogy bármelyik percben összetörhetek és akkor borul minden.
-Átgondolhatom?
-Természetesen. – bólintott. – Illetve még annyi lenne, hogy fel kell hívjam apátokat.
-Rendben. Megadom a telefonszámát. Én viszont nem szeretnék vele beszélni! – kötöttem ki.
-Ez teljesen érthető, de nekem be kell számolnom a történtekről és anyukátok kívánságáról, amit el is fogadtatok. – mosolyodott el.
-Milyen kívánság? – nézett rám Lily könnyben úszott szemeivel.
-Anya azt kérte, hogy maradjuk itt Daniellel és a fiúkkal. És mivel te is itt szeretnél maradni, így úgy döntöttem, hogy maradunk. – mondtam mosolyogva.
-Tényleg? – vidult fel Lily egy kicsit.
-Bizony. Itt maradunk. Ők az új családunk. – mondtam közben Danielékre mutattam.
-Ennek nagyon-nagyon örülök Mia! Köszönöm! – ölelt át mosolyogva.
Majd felpattant mellőlem és megölelte Danielt.
-Köszönöm, hogy itt maradhatunk. – mondta. – Én nagyon szeretek itt lenni. – mosolygott Danielre, aki viszonozta.
-Örülök neki Lily, mert mostantól hivatalosan is ez az otthonotok. – mondta.
Átbeszéltünk még pár nem olyan fontos dolgot, vagy is inkább Daniel, Will és Reed. Az én gondolataim a temetés körül jártak és hogy beszédet kell mondjak, amit egy apró porcikám sem kívánt.
Teljesen kikapcsolt az agyam és észre sem vettem, hogy engem szólítgatnak csak amikor Reed megsimította a vállam, amitől én megrezzentem ijedtemben.
-Hahó Mia. Itt vagy köztünk? – kérdezte.
-Persze, ne haragudjatok. – ráztam meg a fejem. – Elbambultam. Mi a helyzet? Mi volt a téma?
-Csak annyi, hogy apa felmegy lepihenni és hogy te maradsz még lent velünk? – kérdezte Will.
-Nem, azt hiszem én is megyek és lefekszem. – mondtam.
-Ha meggondolnád magad, itt leszünk és megnézzük az Agymanókat a kicsikkel. – mondta.
-Rendben van. – mosolyodtam el. – Jó éjszakát, ha esetleg már nem találkoznánk. – mondtam, majd oda léptem Lilyhez és adtam neki egy puszit plusz megöleltem.
-Jó éjt Mia. – köszöntek el a többiek is.
Azzal elindultam az emelet felé, DE Reed utánam lépett.
-Mindjárt megyek én is. – mondta, közben megfogta kezem, de én elhúztam tőle.
-Nem muszáj. Maradj csak. – mondtam egy kicsi mosollyal, majd választ nem várva el is indultam a szobámba.
Magamhoz vettem a törölközőm és elmentem lezuhanyozni.
Amikorbeálltam a zuhany alá nem éreztem a fájdalmat, sem a remegést. Csak ürességet éreztem.
Lily miatt muszáj volt erősnek maradnom, de nem tudtam, hogy meddig bírom magam tartani.
Minden ember küzd valamivel, amit nem mond el senkinek, mert fél, hogy teher lesz másnak vagy éppen nem értik meg, hogy mi is zajlik az adott illetőben. Ez a saját csatája az élettel, amit csak saját maga vívhat meg. Pont így éreztem most magam. Ezt a harcot a teljes összeomlásomig takarnom kell, pont azért, hogy még a hozzám legközelebb álló ember sem tudjon róla. Ezt a láthatatlan harcot magamnak kell megvívnom és vagy győztesen kerülök ki vagy pedig elbukom.