A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

35. fejezet

Zalánt két héttel később kiengedték. A kedve alapján már jóval korábban kijöhetett volna, de az orvos még bent akarta tartani megfigyelés és különböző vizsgálatok miatt. Nem is csodálkoztam, elvégre egy bordatöréssel és mínusz egy léppel feküdt bent azzal a szokással megspékelve, hogy bajait vagy épp fájdalmait nem osztotta meg mással, inkább csendben szenvedett. Ha orvos lettem volna, én is bent tartottam volna, hogy biztosra menjek.

Aznap, amikor kiengedték, ismételten kihagytam az iskolát, ugyanis Zalánt nálunk szállásoltuk el. Haza nyilván nem mehetett, legalábbis csak a testemen keresztül, Zoltán pedig még mindig egy ideiglenes szálláson volt, bár már javában kereste a lakásokat azzal a célkitűzéssel, hogy Zalán miatt visszaköltözik a fővárosba. Ki tudtam volna ugrani a bőrömből, annyira örültem ennek a hírnek, de nem akartam Zalán előtt kinyilvánítani boldogságomat. Ő még mindig kicsit távolságtartóan bánt vele, sőt, rajtam kívül mindenkivel. Sok mindenen ment keresztül, és még nem tudta, hogy reagálja le a sajnálkozó tekinteteket, vagy épp a kéretlen tanácsokat.

Zoltán és én mentünk érte, besegítettük a kocsiba, majd nálunk is, fel a lépcsőn. Bár ő állította, hogy már semmi baja, azért a törött borda nem egyik napról a másikra gyógyult, és látszott is rajta, hogy szüksége van a támaszra. Otthon aztán egy önkéntelen nyögés mellett bevetődött az ágyba.

– Jól vagy, Zalán? – kérdezte Zoltán.

– Persze, csak a helyzetváltoztatás még nem az igazi – felelte legyintve.

Amikor eldöntöttük, hogy Zalán nálunk marad, amíg rendeződik a helyzete, úgy beszéltük meg, hogy a nappaliban alszik. Igen ám, csakhogy a nappaliban lévő kanapé alkalmatlan volt az alvásra, legalábbis apu hosszasan ecsetelte, mennyire kényelmetlen az az... átkozott bútor. Ezért nem hagyhattam, hogy a fájós bordájával ő kapja a kanapét, míg én a pihe-puha ágyamban az igazak álmát alszom. Én egyébként is kibírtam a kanapén forgolódást, neki viszont nem szabadott nyüzsögnie.

Zoltán egy darabig velünk maradt, aztán indulnia kellett ügyeket intézni. Belevetette magát a költözés témájába, ami viszont sok idejét felemésztette, de legalább már a közelben volt. És szerencsére úgy tűnt, a jövőben ez így is marad.

Miután becsukódott apja mögött az ajtó, Zalán lágyan felém fordította a fejét. Olyan kellemes csend uralkodott a lakásban, amiből már régen jutott ki. Olyasfajta csend, amiben önkéntelenül is elmosolyodsz, mert se a külvilágban, se a fejedben nem szólnak a vészharangok. Egyszerűen csak... csönd van.

Zalánhoz sétáltam, leültem az ágyam szélére, és csak néztük egymást. Fekete monoklija már sárgásra halványodott, és a többi zúzódása is kezdett eltűnni. A szeme csillogása is a régi volt. Már csak a törött bordáját, és a műtét helyét fájlalta, de azt is csak akkor említette, ha erélyesen rákérdeztem, és nem fogadtam el a "minden rendben" választ. Jó kedve volt, őszinte jókedve, ami korábban nem volt jellemző. Persze, mindig humorizált, és mindennek a pozitív oldalát kereste, mégis mindig az az érzésem volt, hogy nem teljesen boldog.

– Min gondolkozol ennyire? – kérdezte egészen halkan, mintha nem akarta volna megzavarni a békés csendet.

– Rajtad – feleltem.

– Rajtam?

– Persze – bólintottam. – Más sem jár a fejemben, csak te – mosolyogtam rá.

– Ez nagyon jó hír – vigyorgott vissza.

Válasz nélkül kisöpörtem néhány tincset a homlokából.

– Aggódsz értem, nem igaz?

– Csak nem tudom, hogy mi lesz veled. Nem akarom, hogy... hogy... – makogtam, a szavakat keresve, de nem igazán tudtam úgy kifejezni magam, hogy azzal ne gázoltam volna teljesen Zalán magánéletébe.