A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

29. fejezet

– Ó! – Ennyi reakció bukott ki belőlem.

Zalán piszkosszőke haja barna árnyalatot öltött a víz hatására, kövér cseppek hullottak a kócos tincsekből rá egyenes orrára. A kabátja vízhatlan volt, ellenben a sálja és a ruhája is teljesen átázott.

– Jaj, Zalán! – ugrottam elé, és egy gyors üdvözlő csók után jobban szemügyre vettem. – Te bolond, ilyen viharba nem kellett volna elém jönnöd!

– Még annyira nem esett, amikor elindultam – felelte fogvacogva.

– Ne kamuzz itt nekem!

– Jól van, azt hittem, kibírom, aztán már nem láttam értelmét, hogy visszaforduljak.

Hirtelen nem tudtam, mit tehetnénk. Azon túl, hogy kint az orkán életveszélyes volt, Zalán ilyen vizesen ki sem mehetett. Az épületben pedig nem éjszakázhattunk.

– Gyere, a lányok már hazamentek – ragadtam meg a karját, és húzni kezdtem az öltözők felé.

– És mi a terved, amihez az kell, hogy ők már ne legyenek itt? – kérdezte Zalán, utánam loholva, és még a fogai koccanása sem rejtette el az arcára kiülő kaján vigyort.

– Hülye! A szárítóhoz megyünk, de te nem jöhetnél be a lányöltözőbe, én meg nem mehetek a fiúba.

– Elintézem, hercegnő, ne izgulj!

– Jaj, nagyon jól tudom, milyen önálló vagy, de most rám kell bíznod magad, akár tetszik, akár nem!

Erélyesen húztam Zalánt magam mögött, ügyelve arra, hogy senkibe ne fussunk bele útközben. A gondnok bácsitól nem aggódtam, elvégre naponta százával jöttek a fiatalok és a felnőttek. Ő a füle botját nem mozdította volna ránk, azonban egy edző már joggal kérdezhette volna, hogy mit keresünk még itt, ilyen későn. Szerencsére senki nem botlott belénk, az épület már kongott az ürességtől.

A lány öltözőben már sötét volt, én viszont ismét világosságot varázsoltam egy lámpakattintással. Kicsit még mindig izzadságszag volt, azonban az ablakot nem akartam kinyitni, nehogy a bőrig ázott fiú huzatot kapjon. Még mindig fogva Zalán kezét a fürdőbe vezettem, ahol fel volt szerelve két ipari hajszárító, ami alá csak be kellett állni.

– Gyere, ettől majd megmelegszel.

– Te viccelsz velem?

– Mi bajod van, ez csak egy hajszárító. Beállsz, elindítom, és pikk-pakk megszáradsz.

– Utoljára akkor álltam ilyen alatt, amikor úszni jártam alsóban.

– Na, akkor itt az ideje nosztalgiázni – vigyorogtam rá.

– Te nem tudsz megszárítani?

– Én?

– Hát, az erőddel.

– Zalán, ne szórakozz velem! Egyrészt nem tudom a levegőt meleggé varázsolni, másrészt nem akarlak egy erősebb széllökéssel a falhoz passzírozni. Állj az alá a szar alá, és haladjunk! – fakadtam ki már idegesen, mert egyrészt valóban mentem volna már haza, másrészt féltettem őt is, hogy a víztől duzzadt ruháiban megfázik. Ekkor eszembe jutott, hogy talán nem ártana, ha megválna tőlük, mert nélkülük még mindig esélyesebb volt, hogy nem betegszik meg, mintha még bennük ücsörögne egy órán keresztül.

– Vedd le a ruháidat, külön megszárítom őket – mondtam neki már nyugodtabban, mire szemöldöke majdhogynem eggyé vált, annyira összehúzta.

– Éppen ma délután vádoltál meg, hogy csak meg akarlak dönteni, erre te most le akarsz vetkőztetni? – kérdezte fennhangon, de jól tudtam, hogy csak szórakozik velem.