A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

33. fejezet

Tüdőm majdnem összezuhant a mellkasomban, ahogy beleremegett a lélegzetvételbe.

– Valaki csúnyán elbánt a fiúval. A véraláfutások és karcolások még hagyján, ezek felületi sérülések. Azonban Zalán a belső vérzés jeleit mutatta, úgyhogy sürgősen meg kellett műtenünk. – A doki feltette a nyakában lógó szemüvegét, és belepillantott a papírjaiba. – Baloldali bordatörést találtunk, ami megsérthette a lépet, az okozta a belső vérzést. El kellett távolítanunk, esélyünk sem volt megmenteni.

– Ki kellett venni Zalán lépét? – kérdezte döbbenten Zoltán.

– Sajnos igen. Most stabil az állapota, de folyamatosan vizsgáljuk, nehogy bármi is elkerülje a figyelmünket. Nem küldjük át a gyermekkórházba, jobb neki, ha egy helyben marad.

– Felmehetünk hozzá? – vágtam közbe kétségbeesetten.

– Még nem ajánlom. Nagy műtéten esett át, még alszik. Arra kérem önöket, hogy hozzanak neki ruhát, tisztálkodószereket, amire csak szüksége lehet. Hozzák el, és holnap már meg is látogathatják. Az éjszakát most egyébként is végig kell aludnia.

Zoltán kezet rázott az orvossal, aki eztán lengő fehér köpennyel már el is tűnt a folyosón. Megsemmisülten álltam a férfi mellett, aki hasonlóképp érezhetett, mert csak bámult maga elé. Még így ismeretlenül is egymásra hangolódtunk, csak sajnos nem a jó értelemben.

– Gyere, Karina – szólt aztán –, hazaviszlek.

– Várjunk! Mi lesz a holmikkal? Zalánnak kellenek a cuccai – tiltakoztam.

– Majd én intézem. Gondolom, nem te akarod begyűjteni Zalán szobájából.

Nyeltem egy nagyot, ahogy belegondoltam, hogy ismét visszatérjek arra a pokolbéli helyre, ahol nem csak a vadászok támadtak ránk, de Zalán már jóval a támadás előtt kritikus állapotba került. Jól tudtam, mi történt vele, nem kellett kihúznom belőle. Ha pedig valóban úgy történt, ahogy gondolom, akkor az utolsók közt voltam, aki vissza akart oda menni.

– Hidd el, jobb, ha egyedül megyek Judithoz. Őt ismerve, így is ki fog borulni, azt neked nem kell látnod. Most hazaviszlek, holnap pedig együtt bejövünk hozzá. Rendben lesz így? – kérdezte kedvesen. Csak erőtlen bólintásra telt tőlem, másra nem tudtam rávenni magamat. Igaza volt Zoltánnak, haza kellett mennem. Hiába aggodalmaskodtam volna akár itt a váróteremben, akár Zoltán oldalán, az nem segített volna a fiún. Most pihennie kellett, méghozzá nélkülem.

Zalán apukájával lassan cammogtunk ki az immár dermesztő hidegbe. Kint sötétség uralkodott, amit az utcai lámpák akartak ellensúlyozni, több-kevesebb sikerrel. Ebben az idegállapotban mást se láttam, csak a veszélyt jelentő árnyékokat, ahogy bennük bujkálnak a minket kívánó ragadozók. Ám ahogy a lengedező fákat és terebélyes bokrokat vizslattam, az árnyak közt megpillantottam Útmutatót, ahogy engem és Zalán apukáját figyeli. Melegség áradt szét a mellkasomban, ahogy megláttam, legalább egy ismerős személy a közelemben volt. Ha távolról is, de nekem ez elég volt. Intettem neki, hogy nincsen semmi baj, mire ő visszabiccentett, de nem tágított, tovább követett tekintetével.

Zoltán egy kisebb, ám újnak tűnő autóval érkezett. Kissé idegenkedve szálltam be, főleg mivel egyáltalán nem ismertem, és bár a józan eszem azt sugallta, hogy Zalán apukájában, aki lóhalálában idejött, már csak megbízhatok, azért a neveltetésem óva intett attól, hogy egy idegen férfi autójába szálljak be. Azonban annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam ezekkel a gondolatokkal foglalkozni.

Miután beszálltunk, és elhelyezkedtünk, elmondtam Zoltánnak a címünket, mire ő beütötte a telefonja GPS alkalmazásába. A hazaút csendesen telt. Más helyzetben az egyikünk biztos igyekezett volna beszélgetést kezdeményezni, de a szituáció rányomta a pecsétet az első találkozásunkra. Ilyen hangulatban egyikünknek sem volt kedve csevegni, pedig Zoltán tényleg szimpatikusnak tűnt, és eddigi értetlenségem, miszerint Zalán mégis mi a fenéért utasítja vissza apját, csak tovább nőtt. Zoltán egy jól szituált, kedves, intelligens fickónak tűnt. Ezzel szemben az anyja egy szörnyetegnek.