A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

22. fejezet

Alig értem fel a lakásba, amikor két dühös szempárral találkoztam.

– Vágó Karina, hol az istenbe voltál? – tromfolt le anyu, miközben én még az ajtót csuktam be.

– Betegre aggódtuk magunkat – szállt be apu is, aki természetesen a másik szempár volt.

– Itthon hagyod a húgodat egyedül, órákra?

– Telefonod meg minek van, ha itthon hagyod?

– Merre voltál?

Csak kapkodtam a fejem közöttük. Apuról azt se tudtam, miért van már itthon. Máskor (rendszerint) akkor toppant be, amikor mi már aludtunk. Anyut megértettem, valóban sokkal tovább voltam el, mint az elfogadható lett volna, ám azt már nem értettem, hogy a tizenhárom éves húgomat miért nem lehet néhány órára egyedül hagyni. Főleg, hogy ő maga szinte bezárkózott a szobájába.

– Csak sétálni mentem – feleltem halkan, már tudva, ez a lehető legrosszabb válasz volt.

– Sétálni? – kérdezték egyszerre, a megértés halvány szikrája nélkül.

– Igen.

– És áruld el, kislányom, hová sétáltál ennyi ideig? Túl hideg van, és a Bahamákra akartál menni? – kérdezte anyu cinikusan.

– Nem, csak... csak sétálni akartam kicsit.

– Mi folyik itt, Karina? – kérdezte apu szigorúan. – Hétvégén alig vagy itthon, de már hétköznap is ellófrálsz, aztán még hazudsz is róla. Merre járkálsz folyton?

Pislogva bámultam apura, aki úgy állt előttem, mint a világ legeslegjobb apukája, férje és embere. Mint akinek becsületén csorba még nem esett, és elképzelése sem volt, hogy hazudhatnak az emberek egymásnak. Az elmémet azonnal ellepte a vörös harag, legszívesebben megrángattam volna a saját apámat, amiért ennyire álszent.

Csakhogy ebben megállított a falak rezgése, amit immár ismét én okoztam – a dühömtől felélénkült a levegő, nem is kicsit, erősen támadva az épület oldalát. El kellett döntenem, hogy magamba fojtom a haragom, vagy enyhítek rajta. A másodikat választottam.

– Te beszélsz nekem hazugságról? – kérdeztem nyugodtságot erőltetve magamra. – Tényleg úgy gondolod, hogy ilyen ügyben számon kérhetsz? Te mennyit vagy itthon? Abból tudom csak, hogy megjelentél, hogy hagysz magad után egy kávéscsészét!

– Karina! – szólt rám anyu.

– Szerintem inkább a saját tetteiden gondolkodj el, mielőtt mintaapukaként kezdesz el nekem prédikálni, mert rettentő messze vagy tőle! – Hangom egyre idegesebbé és hangosabbá vált, ami bár nem volt célom, a kinti szélvihar kezdett elülni, ahogy az én idegeim is megkönnyebbültek a kifakadástól.

– Miről beszélsz? – kérdezte apu döbbenten.

– Pontosan tudod, miről beszélek – feleltem halálosan komolyan, mire apu arcán egyszerre jelent meg a döbbenet, ijedtség és a szégyen.

Mielőtt még bármi mást mondhattak volna, gyorsan berohantam a szobámba, és hogy ne jöjjenek utánam, ráfordítottam a kulcsot az ajtóra. Még szólongattak egy ideig, aztán, mikor rájöttek, hogy most úgysem fogok velük beszélgetni, elmentek az ajtóm elől.

Kimerülten nekidőltem az ajtónak, majd lassan lecsúsztam annak mentén, hogy a földön kössek ki. Ezt úgy két másodperc után átgondoltam, ugyanis ez a filmekben nagyon teátrálisan nézett ki, én viszont csak felfáztam volna a padlófűtés mentes parkettámon. Így hát feltápászkodtam a földről, és már indultam is az ágyam felé, hogy fáradtan csak rádőljek, amikor a hátizsákomban lapuló telefonom pittyent egyet. Először nem akartam elővenni, azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén, ám a kíváncsiságom győzedelmeskedett felettem. A táskához léptem és a szokásos kiszsebből előhalásztam a mobilomat.