A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

16. fejezet

Minden idegszálammal azon voltam, hogy reménykedjek, hogy amit látok az nem a valóság. A gyér fények épp annyira világították meg az autónkat, hogy beláttam, láttam az apámat, láttam az idegen nőt, és láttam milyen romantikusan enyelegnek egymással. Lemerevedve álltam ott az utcán, őket bámulva, míg ők észre sem vettek. Az agyam nem tudta feldolgozni a látottakat, egyszerűen elutasította, nem fogadta be.

– Karina? – szólt Zalán mögülem, hangja egészen távolról és tompán hangzott.

Valami a bensőmben izzásra kelt. Mindenem felforrósodott, mintha felgyújtottak volna, hogy belülről égjek el. Az ereimben pezsgett a vér, a fülem zúgott, én pedig egy furcsa elmeállapotba kerültem, mintha a külvilág csak egy bizonyos darabját tudtam volna érzékelni.

A hegem égett a legjobban, tűzbe borítva az egész oldalamat. Egy ideje már nem fájt annyira, mint az elején, és most sem okozott kínt – csak melegséget. Lüktetett és duzzadt, de nem fájdalmat, hanem mérhetetlen erőt éreztem.

– Karina, mit csinálsz?! – hallottam Zalán hangját ismét.

A könnyeimet nyeldekelve álltam megkövülten, miközben a testem egyre inkább készen állt arra, hogy a felgyülemlett energiát, a haragot és mérget, egyszerre bocsássa ki, mintha egy hatalmas bomba felrobbant volna. A kocsit bámultam megbabonázva, mintha eltűnne attól, hogy én szuggerálom. De nem, még mindig ott állt, én pedig nem tehettem ellene semmit, olyat nem, ami változtatott volna a helyzeten.

– KARINA!

Zalán valahogy elért annyira a tudatomig, hogy felé nézzek. A fiú a falnak csapódva kiabált felém, miközben a haját, a ruháját úgy tépte a szél, mintha meg akarta volna kopasztani. Körülöttem minden, amit csak el tudsz képzelni, repkedett – zacskók, levelek, fémdoboz, minden, amit egy erősebb széllökés felkaphatott. Ahogy körülnéztem, az összes leparkolt kocsi dülöngélt, jobbra-balra, pedig senki nem lökte őket. Én voltam. Én csináltam.

Az erőm a nyaklánc és Zalán jelenléte ellenére is, olyan életre kelt, amit még ha akartam volna sem tudtam volna megfékezni. De nem akartam. Eszemben sem volt.

Nem csak a gazdátlan autók imbolyogtak, hanem apáék is. Először fel sem tűnt nekik, annyira egymásba voltak feledkezve, de aztán csak észrevették, hogy nem éppen stabilak. Apu arca elszörnyedt, és ijedten beindította az autót, ami nagy fénycsóvával megvilágította az utat, de én még pont kiestem a hatóköréből, és úgy hajtott el, hogy nem is látott meg.

Éreztem, ahogy az energia az idegességemmel együtt nőtt, szinte átvette a hatalmat a testem felett. A távolból edények csörömpölését hallottam, a fémasztalok hangos csattanását, ahogy könnyedén feldőltek az én spontán viharomban. Annyira természetellenes volt a jelenség, hogy az emberek zöme is már teljes értetlenséggel és pánikkal forgott körbe, már aki tudott. Néhány embert, akik éppen úton voltak, amikor mérhetetlen haragom lecsapott, a magas épületek falainak taszított a széllökésem, és ellenállhatatlan erejével ott is tartotta őket.

Nem tudom, Zalán hogyan tudott a közelembe férkőzni, de valahogy sikerült neki. Erős karjaival hátulról átölelte a derekamat, aztán hirtelen felkapott, és testével a mögöttünk lévő falhoz szorított engem. Csakhogy a gond nem az én fizikai szabadságommal volt – az erőm szabadult ki a fogságából, mint egy szeleburdi tinédzser, aki egy hosszabb büntetés után azonnal bulizni ment, és minden önpusztító eszközt bevetett, hogy kiteljesedjen.

– Karina, kérlek... kérlek, fejezd be – könyörgött nekem Zalán, immár a fülemhez hajolva, mivel a levegő süvítő hangja szinte minden mást elnyomott maga mellett. Egyik kezét az arcomra tette, és hüvelykjével simogatott, míg a másik karja a derekamat ölelte át. Éreztem a testén, hogy remeg, amit írhattam a hideg, de akár a félelem számlájára is. Én semmit sem éreztem, olyan voltam, mint egy üres buborék, mintha az erőm elhagyta volna a testem, hogy kint garázdálkodhasson.