A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

4. fejezet

Már a buli utáni órákban érkeztek az üzenetek, tele köszönetnyilvánításokkal, köszöntésekkel és képekkel a buliról. A vicces csak az volt, hogy a felén nem voltam rajta, mert vagy épp kétségbeesetten hajkurásztam Bencét, vagy a két bolonddal beszélgettem kint a kertben, amiről senki sem tudott, ugyanis senki nem is keresett.

Noha értékeltem, hogy rengetegen eljöttek a bulira, és tényleg fel is köszöntöttek, szinte alig tudtam örülni neki. Miután Zalán és az a pasas feltűntek, az egész estém el lett rontva. A gombóc a torkomban csak nőtt és nőtt, és nem tudtam a barátaimra fókuszálni, akik azt várták tőlem, hogy jól érezzem magam. De nem sikerült.

Már éjfél előtt vége lett a bulinak, mindenki elszállingózott, mi pedig anyuékkal ott maradtunk még elpakolni a dekorációt, hogy apu a következő nap gond nélkül visszavihesse a fényeket, amiket kölcsönzött. Persze, így elég későn kerültem ágyba, ám ez korántsem jelentette azt, hogy délig durmoltam. Épp ellenkezőleg – a rám váró találkozástól alig bírtam aludni, így kora reggel kipattant a szemem.

Ébredés után még vacilláltam, hogy elmenjek-e erre az őrültségre. Az igazság az volt, hogy furcsán meggyőzőek voltak a fiúk – a sebhely és a szélviharok, amik mindig abbamaradtak hirtelen, amint megjelent a férfi, valóban megmagyarázhatatlanok voltak logikus és reális érvekkel. Mégis, úgy éreztem magam, mint egy butuska fruska, akit rábeszéltek a rosszfiúk, hogy menjen velük szó nélkül.

A hűvös időt tekintve, és mivel úgy sejtettem, hogy sokat fog fújni a szél, jó rétegesen felöltöztem – egy fekete, szűk póló fölé felvettem egy fekete hosszúujjút, majd arra egy szürke kardigánt és egy körsálat is. A tegnapi smink maradékot eltávolítottam a szemem körül, és egy kis szempillaspirállal felfrissítettem a tekintetemet, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy zombi. Készülődés közben a lányok bombáztak az üzenetekkel, amik főleg Bencéről szóltak, hogy mennyire cukik voltunk tánc közben. Értékeltem az üzeneteket, de a jelenlegi állapotom nem engedte, hogy úgy visongjak az örömtől, ahogy kellett volna. Épp igyekeztem nem szívrohamot kapni a rám váró találkozó gondolatától.

Lala még aludt, mikor én előbújtam a barlangomból, anyuékat pedig a konyhában találtam – apu előtt ott állt a laptopja, és valamit eszeveszettül gépelt, anyu pedig kávé közben olvasta a tabletjén a híreket.

– Jó reggelt! – köszöntem kissé rekedten. Hiába nem volt hosszú életű a bulizásom, azért a kedvenc számaimat visítva énekeltem a barátnőimmel.

– Jó reggelt! – nézett fel anyu a tabletből, miközben apu biccentett a kezével, majd pötyögött tovább. – Hova-hova?

Egy pillanatra lefagytam, mert furcsamódon csak az nem jutott eszembe, hogy valami fedősztorim legyen.

– Csak a lányokkal. Kávézni. Nézelődni és vásárolni. Inkább csak nézelődni. Ilyesmi – mosolyogtam rá idegesen. Anyu hitetlenül mosolygott rám, de aztán megvonta a vállát.

– Láttalak ám azzal a fiúval – somolygott a kávéja mögül.

– Milyen fiúval? – kérdeztem azonnal, ijedten.

– Hát, akivel táncoltál. Akivel általánosba is együtt jártál. Láttalak, amikor bekukkantottam ellenőrizni, hogy minden rendben van-e.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amit észre sem vettem, hogy bent tartottam.

– Ja, igen. De tényleg a lányokkal találkozom, ha erre akartál célozni.

Nem akartam anyuéknak hazudni. Tulajdonképpen nem esett jól. De kár lett volna tagadni, hogy a velem korú fiatalok mind lódítanak néha a szüleiknek. A matek egyesről, ami csak véletlenül került az ellenőrzőbe. A hajcsomó a lefolyóban, ami egyértelműen a tiéd, mégis valaki másra fogod, akinek nem is olyan színű a haja. Vagy éppen nem is egy csajos ottalvós programra mész, hanem egy házibuliba. Nos, szívesebben füllentettem volna ezekről, mintsem arról, hogy két idegennel találkozok az erdőben, egyedül.