A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

9. fejezet

A mosolyom pontosan a lépcsőháztól a bejárati ajtónkig tartott. Ugyanis amint beléptem a lakásunkba, veszekedés hangja csapta meg a fülem.

A konyhából jött, és egyértelműen anyu hangja volt, de értelmes mondatokat nem tudtam kivenni. A konyhaajtó be volt csukva, és anyu hangját még a főzés zajai is elnyomták, ahogy az olaj pattoghatott a serpenyőben. Értetlenül álltam az aprócska előszobánkban, és próbáltam hallgatózni, de nem igazán sikerült, úgyhogy gyorsan levetettem magamról a kabátom, kibújtam a cipőmből, és bespuriztam a szobámba.

Anyuék eléggé ritkán veszekedtek. Nem soha, nem is sokszor, megesett, ahogy minden házasságban. Olykor füleltem, hátha kihallhattam némi információt, hogy miről is van szó, hiszen a szüleimként nem avattak be a felnőttek dolgába. Ezért legtöbbször magamnak kellett megfejteni, hogy mi volt a feszültség tárgya. Azonban amikor semmi használhatót nem tudtam kivenni (mint most sem), akkor csak igyekeztem kizárni a fejemből a frusztráló hangokat.

Becsuktam az ajtómat, ami így kissé tompította a hangokat, ám mivel anyu a konyhában kiabált, ami az én szobámmal volt szomszédos, továbbra is fojtottan és szerencsétlenségemre érthetetlenül hallgattam, ahogy veszekszenek. Előszedtem a fülesemet az íróasztal fiókomból, leültem az ágyamra, és videókat kezdtem keresgélni, hogy az töltse ki a hallójárataimat, ne a tompa ordibálás.

Kisvártatva nyílt a szobám ajtaja. Mivel a fülessel kizártam a külvilág zajait, nem tudtam, hogy éppen anyu kukkant be, vagy Lala jött át hozzám, ezért az ajtó hangjára azonnal haptákba vágtam magam, ha az első verzió lépett volna életbe. De nem, a kishúgom nézett vissza rám az ajtóból, kissé megilletődött arccal.

– Bejöhetek? – kérdezte óvatosan.

– Persze, gyere! – invitáltam megenyhülten.

Néha furcsa érzés volt nővérnek lenni. Egyik percben még egy kamasz tizenhatéves vagy, a másikban viszont, amikor megjelenik a bociszemű hugicád, akit nyilván bánt, hogy a szülei éppen egymás fejét próbálják leordítani telefonon keresztül, hirtelen olyan érett leszel, akár egy felnőtt. Lala hálás mosolyt küldve felém belépett, és be is csukta az ajtót, hogy ne kelljen hallgatni a még mindig folyó vitát.

Emlékszem, olyan hét-nyolc éves koromig úgy viseltem anyuék olykori veszekedésüket, hogy halkan sírdogálva vártam a szobámban, hogy vége legyen. Ennek a rituálénak akkor lett vége, amikor egyik ilyen alkalomkor az aprócska Lala dugta be fejét a szobámba, és ő is kisírt szemekkel nézett rám. Akkor megmakacsoltam magam, és eldöntöttem, hogy bármi áron, de a támasza leszek Lalának.

Arrébb ültem az ágyamon, hogy helyet csináljak a lánynak, aki alaposan befészkelte magát a karom alá, amit felemeltem, hogy hozzám tudjon bújni. Nem voltunk mi olyan érzelgős testvérek, de néha nekünk is szükségünk volt az ilyen intim pillanatokra, mint ez itt. Sőt, én kifejezetten szerettem, mert egyelőre Lala volt az egyetlen, aki a legtöbb esetben már felnőttként kezelt, hiszen nála idősebb voltam. A többi családtagom még mindig egy éretlen kislánynak tartott, hiszen alig múltam tizenhat, és az ilyen korú lányok még messze állnak az érettségtől. Csak az volt a baj, hogy nem mindenkit lehetett egy kalap alá sorolni. Nyilván nekem is voltak pillanataim, amikor még gyerekesen viselkedtem, vagy csak sokkal inkább akartam gyerek lenni, mint felnőtt. Azonban már korántsem tartottam magamat akkora gyereknek, mint amekkorának néhány felnőtt tekintett.

Lala, miután elhelyezkedett, felemelte a telefonját, és a fülesét bedugva játszani kezdett egy játékkal, miközben az én készülékemen még mindig ment a videó, amit legutóbb elindítottam. Furcsállódva néztem a húgom képernyőjére, amin egy karnélküli emberke rohant és különböző minijátékokat oldott meg.