A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

31. fejezet

Egy pillanat alatt meghűlt a vér az ereimben, ahogy meghallottam Zalán csaknem élettelen hangját.

– Zalán? Zalán, hol vagy?

Csakhogy válasz már nem érkezett, csak a pittyenés, hogy megszakadt a hívás.

A francba!

Nem tudtam, merre lehet Zalán, ahogy azt se, hogy konkrétan mi baja volt, mégis úgy kezdtem el rohanni, mintha pontosan tudnám, hova megyek. Kizökkentem a furcsa képességem hatásából, azonban olyan szintű aggodalom és tettvágy hatalmasodott el rajtam, hogy nem is volt rá szükségem. Pontosan tudtam, merre kell mennem.

Zalánnal egy kerületbe laktunk, mégis bele telt vagy fél órába, hogy eljussak hozzá. Persze tömegközlekedéssel némi időt lecsíphettem volna ebből, azonban az idegállapotom nem engedte meg, hogy beálljak a megállóba, és úgy várjam a sárga villamost, mintha nem múlna minden perceken. Mivel nem tudtam, mi történt a fiúval, azt se tudtam, mennyi időm van. Arról nem beszélve, hogy még előzetes segítséget sem tudtam hívni neki, mivel a hollétét is kérdéses volt.

Úgy vitt a lábam, mint a rakéta, és bár nem mernék fogadni rá, de úgy éreztem, mintha olykor-olykor a levegő is lökött volna rajtam, hogy gyorsabb legyek. A végére még a heves természetemnek is hasznát veszem, és mégsem kell annyira visszafognom intenzív érzéseimet. Csak futottam, mint egy őrült, nem érdekelt a nagykabát, a hideg, vagy éppen az, hogy máskor a tüdőmet köptem volna ki ennyi futástól. A szívem a torkomban dobogott, a vér dübörgött a fülemben, és mégis csak az járt a fejemben, hogy Zalánnal ne legyen akkora gond, mint amekkorának én gondoltam.

Nagyjából húsz perccel később már náluk is voltam, a panelházak rengetegében. Az öreg épületek depressziót sugároztak magukból, a szürke összes árnyalata arcul vágott, ahogy végignéztem a lakótelepen. Már nem rohantam, de gyorsan szedtem a lábamat, noha éreztem, ahogy meg-megremegek a gondolattól, hogy ismét felmenjek Zalánékhoz. Az első alkalom untig elég volt.

Egy pillanatra megálltam, és lehunytam a szemem, hogy megbizonyosodjak róla, barátom valóban a környéken van. És igen, a megérzéseim szinte visították, hogy a fiú már nincs messze. Istenem, annyira meg akartam találni, hogy az már fájt! Életemben nem aggódtam ennyire, mint akkor Zalánért, akinek a hangja olyan volt a telefonban, mint egy gyenge suttogás. Nem akartam így hallani őt, aki mindig élettel teli volt. Nem kellett mindig vidámnak vagy mosolygósnak lennie, de ő akkor is erőt sugárzott, amikor ideges volt, vagy amikor éppen szomorú. Most a hangja csak arról árulkodott, hogy alig bír megszólalni.

A felém magasodó épületek közt szlalomozva kerestem meg azt, ahol a fiú lakott, bár az emlékeim igencsak megkoptak, hiszen legutóbb is fel-alá járkáltam, míg megtaláltam Zalán családnevét. Az akkori idegtől pedig nem jutott eszembe, hogy memorizáljam Zalán pontos lakhelyét – örültem, amikor végre elszabadultam onnan. Nem tudtam mit tehetnék, mert minden megoldás több időt emésztett fel, mint szerettem volna. Nem kezdhettem el ismét keresgélni a "Tímár" nevet, és a képességemet is idő volt, mire előhívtam.

Éppen megcéloztam egy épületet, amiről azt gondoltam, az lesz az, amit keresek, amikor a fülemet megcsapta valami egészen tompa, gyenge hang. Megtorpantam, és igyekeztem fülelni, amikor ismét hallottam. Engem szólított. A hang irányába fordultam, de nem volt könnyű dolgom, mert olyan halk volt, hogy bárhonnan érkezhetett volna. Végül, ahogy tettem pár lépést az épület felé, már biztos voltam benne, hogy a betontest mellől érkezik, abból a szűk folyosóból, ami a két panelépület között volt.

A szívem minden egyes dobbanását éreztem a torkomban, ahogy közeledtem, mert már előre féltem, mit fogok látni. Csakhogy a látvány ezerszer rosszabb volt, mint amit én elképzeltem.