A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

24. fejezet

Kriszti szerdai kiborulása ráébresztett, hogy érdemes lenne a barátnőimmel való kapcsolataimra is figyelni. Annyira igyekeztem mindenhol helytállni, hogy tulajdonképpen sehol sem sikerült. Gyakorlásokra nem jártam egy hete, az edzésen eléggé átlagos teljesítményt nyújtottam, otthon pedig még mindig feszültség honolt. Persze, hiszen anyuéknak eszük ágában sem volt megbeszélni a problémáikat. Apu és anyu is lapított, úgy próbáltak tenni, mintha minden rendben lett volna.

Azonban egy kiadós barátnős délután jó lehetőségnek tűnt, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Kriszti be is zsongott, amikor feldobtam az ötletet, hogy pénteken iskola után menjünk el a közeli bevásárlóközpontba mozizni, vásárolgatni és kávézni. Edu is felvirult a gondolattól, ő is szeretett volna már egy közös programot, csak ő sosem szerette másra erőltetni az igényeit, szemben Krisztivel, aki mindig hangot adott nemtetszésének. És láss csodát, pont az ő haragja nyitotta fel a szemem.

Zalán a héten már minden reggel megjelent a kapunkban, minden reggelemet bearanyozta édes mosolyával. Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha egyszer csak arra értem volna le, hogy ő nem ácsorog lazán a betonlépcső alján. Úgy éreztem, nem akarok egy percet se nélküle lenni, és ennek az érzésnek az intenzitása már-már aggodalomra adott okot. De nem igazán zavart. Inkább csak élveztem, ahogy magával ragadott.

Amikor péntek reggel kiértem hozzá az épületünkből, rögtön értesítettem a programomról, mivel rendszerint délután is megvárt az iskola előtt. Láttam az arcán, hogy kissé ambivalens érzései támadtak a bejelentésemet hallva, de azért egy megértő bólintással csak annyit kért, hogy vigyázzak magamra. Mosolyogva bólintottam, mint egy engedelmes kisgyerek.

Az iskola előtt aztán elváltak útjaink, a mai napra teljesen. Egy kisebb szálka szúrta a szívem, ahogy figyeltem őt távolódni az iskola felé. Hol ő maradt le, hol én, de már untam ezt a bújócskát. Vele akartam megérkezni, és valahol arra vágytam, hogy a teremig kísérjen, ott még váltsunk pár szót, aztán érzelgősen elbúcsúzzunk, mint a többi pár az iskolában.

Igen, erre vágytam. És nem akárkivel, hanem vele.

Ideje volt elfogadnom, hogy az érzéseim Zalán iránt túl intenzívek voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam őket. Úgy vonzott magához, mint a mágnes, és egyre többször kúszott a gondolataim közé a két héttel ezelőtti csókunk. Csakhogy akkor annyira leblokkolt az agyam a történtek miatt, hogy alig emlékeztem rá. Akkora sokk ért, hogy még én is lemaradtam az első csókomról.

Arra viszont emlékeztem, mennyire megnyugodtam tőle. Mennyire el tudtam merülni az érintésében, és egy röpke pillanatra elfelejteni, hogy az életem apró darabjaira hullott. Emlékeztem a bőre melegére – de csak halványan, mintha nem is érintett volna meg, csak a bőréből áradó hője simult rajtam végig. Az egész emlék nem volt más csak valami homályos látomás, pedig abban biztos voltam, hogy megtörtént.

Muszáj volt feleleveníteni.

Azonban nem ábrándozhattam Zalánról egész nap, mert a barátnőimre kellett koncentrálnom. Napközben Edu csicsergett nekem a délutánról, majd' kicsattant az örömtől, hogy végre elmegyünk hármasban valahová. Furcsán bőbeszédű volt, míg én mellette csak bólogattam. Aztán természetesen Kriszti sem lustálkodott, tesinél ugrálva lépett hozzánk, aztán amikor legközelebb találkoztunk, ebédnél, alig evett, annyit dumált azalatt a húsz perc alatt. Azért örömmel töltötte el a lelkem, hogy egyszerű csajos délután így felvidította a lányokat. Azt hiszem, a viselkedésemmel némi feszültséget okoztam. Noha Edu és Kriszti szerették egymást, én voltam a köztük lévő kapcsolódási pont. Másegyébként talán soha nem beszélgettek volna. Tizedikesek voltunk, de még mindig volt egy-két lány, akivel soha egyetlen szót sem váltottam, mert más társaságban mozogtunk. Éppen ezért az, hogy rossz kedvem volt, vagy szótlan voltam, azt eredményezte, hogy ők is kissé... morcik lettek. Velem nem tudtak beszélgetni, egymással pedig ritkán szoktak.