A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

34. fejezet

Már nem is mentem vissza fel a lakásunkba, csak küldtem anyának egy üzenetet Zalán telefonjáról, hogy Zoltán értem jön, és bemegyünk a fiúhoz. Ha anyu válaszolt is, már nem láttam, mert még előtte eltettem a telefont a zsebembe, és fel-alá járkálni kezdtem. Alig vártam, hogy Zoltán megérkezzen, nem csak azért, hogy végre láthassam barátomat, hanem mert a néma csendben a gondolataim túlcsordultak a fejemben, és már nem bírtam velük. Zoltán felüdülés volt a környezetemben lévő emberekhez képest, mert a szüleim és Útmutató is csak sajnálattal bírtak rám nézni, míg Zoltán osztotta a fájdalmamat. Elvégre Zalán ugyanannyira tartozott hozzá is, mint hozzám, ha nem jobban. Mégiscsak az apja volt, még ha Zalán ezt nem is akarta tudomásul venni, számomra teljesen érthetetlen okokból.

Gondolatmenetem közben megpillantottam egy érkező autót, de csak akkor jöttem rá, hogy Zoltáné, amikor megállt közvetlenül mellettem. Továbbra is idegenkedve kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, és beültem a férfi mellé.

– Szervusz! – köszönt kedvesen, miközben az övvel bajlódtam.

– Szia – feleltem kicsit bizonytalanul, továbbra is bizonytalanul használva a tegezést.

– Mehetünk?

– Persze.

Az első percekben mindketten csendben voltunk. Nem kínos csend volt ez, csak az ismeretlenség csendje. Zalánon kívül nem volt közös témánk, ahhoz pedig, hogy róla beszéljünk, kellett pár perc, míg hozzászoktunk a kialakult helyzethez. Zoltán volt az első, aki végül megszólalt:

– Tegnap bevittem neki mindent, amire szüksége lehet.

– Felengedtek? – kérdeztem reményteljesen.

– Nem, tegnap este még nem. Talán nem is baj. Talán nem baj, hogy nem láttam... abban az állapotban – motyogta zavarban.

– Valóban nem volt szép látvány – vágtam rá, és ismét könnyek szöktek a szemembe, de most már igyekeztem visszatartani őket. – És... Judit?

Zoltán jó mélyen felsóhajtott, és hosszasan kifújta a levegőt.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire lecsúszott. Nem beszéltem vele már évek óta, csak Zalánnal próbálkoztam. Amikor Zalán nem vette fel nekem a telefont, és nem is hívott vissza, csak akkor kerestem őt, de ő sem vette fel nekem. Teljesen elzárkóztak előlem – magyarázta Zoltán. – Judit mindig is labilis volt érzelmileg. Hirtelen haragú, erőszakos...a kapcsolatunk legelején imponált, hogy erős szeméyiség, de a férjeként már más volt a helyzet. A válásba is azért mentem bele, mert annyira erőltette, hogy nem láttam értelmét, hogy küzdjek a maradásért. Azt hiszem, ha nem is a maradásért, legalább azért harcolnom kellett volna, hogy elmenjen pszichológushoz, mert sosem volt normális, hogy ennyire impulzív. Vagy Zalánt kellett volna magammal vinnem, de semmi esélyem nem lett volna a bíróság előtt... az apja vagyok, nem az anyja, és én visszaköltöztem vidékre a szüleim közelébe, vagyis kiszakítottam volna a megszokott környezetéből, ami sok-sok mínusz pontot jelentett volna. Azt hittem, elég lesz, ha minden héten meglátogatom, esetleg elviszem a hétvégére, de Zalán ebből nem kért, és... és nem tudtam, ezen hogy segíthetnék.

Zoltán mereven az utat figyelte, miközben mesélt. Éreztem, hogy nem mer felém pillantani, mert akkor összetörne a történtektől. Nagyon szerette a fiút, én pedig rettenetesen sajnáltam őt, amiért Zalán ennyire elzárkózott előle, pedig valós oka nem volt rá. Teljesen rosszul látta a helyzetet, és voltak elképzeléseim, hogy miért.

– Sajnálom – böktem ki végül. – Tulajdonképpen tudtam, hogy mi folyik a háttérben. Zalán nem akarta elmondani, de egyszer elmentem hozzájuk, amikor kimaradt a suliból, és rájöttem. Akartam segíteni, de hevesen tiltakozott, úgyhogy... hagytam. Tehettem volna valamit, de nem tettem – magyarázkodtam elcsukló hangon.