A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

32. fejezet

*** Közérdekű közlemény***

Sziasztok! Bocsánat, hogy még feltartalak titeket az olvasásban, de ezt az infót mindenképpen meg akartam osztani. Talán észrevettétek, hogy a korábban rendszeres, pénteki feltöltések kicsit elcsúsztak, aminek két oka van: 1. a végére értem a történet azon részének, amit előre megírtam, így most már párhuzamosan írom és töltöm fel a részeket, 2. bár levelezős szakon vagyok, még így sem kímélnek a beadandókkal, amik természetesen ilyenkor prioritást élveznek. Igyekszem tartani a heti feltöltést, remélem így is élvezni fogjátok a történetet. :)

Imádás, Orsi

*** Közérdekű közlemény vége***

Több se kellett nekem, azonnal felpattantam a hideg betonról, és az eszméletlen fiúhoz ugrottam. Kisimítottam haját az arcából, és néhány apró pofonnal próbáltam felébreszteni, de nem tért magához.

Az én telefonom már rég messze járt a kavalkádtól, de szerencsére eszembe jutott, hogy Zalán mobilja még nála lehet, hiszen valamivel felhívott korábban. Óvatosan megtapogattam az összes zsebét, mígnem a pulóvere zsebében megtaláltam a készüléket. Remegő ujjakkal tárcsáztam a mentőket, aztán elvékonyodott, kétségbeesett hangon próbáltam nekik elmagyarázni, hogy mi történt, miközben azt is észben kellett tartanom, hogy az igazságot nem kotyoghattam ki. Végül csak annyit mondtam a diszpécsernek, hogy rablótámadás ért minket, és hogy a barátom eszméletlen, mire biztosított, hogy úton van a segítség.

Úgy helyezkedtem, hogy Zalánt az ölembe tudjam vonni, miközben próbáltam olyan keveset mozgatni, amennyire csak tudtam. Forró könnyek égették a bőröm, ahogy lassan csorogtak le, mellkasom hullámzott a szabálytalanul kapkodott levegőtől. Körbenéztem a környéken. A szörnyek maradványai a természetestől gyorsabban tünedeztek el, feltételeztem, hogy ennek is a meghosszított életükhöz és az időhöz lehet köze. Ezerszer többet éltek, mint kellett volna, az idő pedig most elveszi a jussát. Hát, legalább már amiatt nem kellett aggódnom, hogy a mentősöknek mint mondok a több száz mumifikált testű halottról.

Néhány pillanattal később, amikor már elhelyezkedtem, a hátam mögött megreccsent egy ág, mire összerezzentem ijedtemben. Odakaptam a fejem, ám egy újabb gyilkos vadász helyett Útmutató állt az épület sarkánál. Látványától meleg megkönnyebbülés járta át a mellkasomat.

– Karina kisasszony! – szólt teljesen ledöbbent tekintettel, miközben óvatosan közelebb jött hozzánk. – Mégis mi történt itt?

– Ránk támadtak – feleltem, és ijesztően rekedt volt a hangom.

– De... de az hogy történhetett? Én... én nem... nem tudtam...

– Persze, hogy nem – bólintottam már fáradtan, a távolba révedve.

– Mármint nem... nem érzékeltem. Sejtettem, hogy veszély leselkedik ránk, de meg kellett volna éreznem.

Ahogy Útmutató letaglózva magyarázott, hirtelen megvilágosodtam. A furcsa és nagy erejű viharok. Előjel volt.

– Semmi baj, Útmutató.

– Valami blokkolta a jelzést. Semmit sem éreztem.

– Ezért nem jöttél gyakorlásra? – kérdeztem, viszont valódi érdeklődést már nem tudtam a hangomba csempészni.

– Gyakorlásra? A kisasszonyék ma gyakorolni szerettek volna?

Értetlenül pillantottam tanítónkra.

– Persze. Hát, legalábbis én elmentem. Aztán se Zalán, se te nem jöttél, úgyhogy gondoltam megnézem, minden rendben van-e vele. Kiderült, hogy nincs.