A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

11. fejezet

A magyart végül sikeresen túléltem és megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor meghallottam a csengőt. Máskor még olykor élveztem is az óráimat, ma azonban alkalmatlan voltam arra, hogy figyeljek. A kialvatlanság már önmagában elrontotta a napot, de Zalán felbukkanása egyenesen kiborított.

Eduval lassan szedelődzködtünk, komótosan pakoltuk el a tancuccainkat, miközben én délutánomat tervezgettem – otthon nyugiban megírom a könnyebb házijaimat, majd elindulok edzésre. A gondolatra máris görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis a Vikivel történt incidens óta nem volt nyugtom még edzésen sem, és így ki is lőttek azok a helyek, ahol kikapcsolhattam az agyam. Otthon anyuék okozták a feszültséget, itt a suliban Zalán jelenléte frusztrált és emlékeztetett az utóbbi napok stresszforrására, edzésen pedig Viki nem hagyott élni. Árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat, és amint elrontottam valamit, azonnal szaladt beköpni az edzőnek, mint egy óvodás. Olykor az is előfordult, hogy annyira túlzásokba esett, hogy már a csapattársaink keltek a védelmemre, mert elmebeteg dolgokat kezdett összehordani. Mint egy mániákus. Kikészített idegileg, és nem tudtam rendesen koncentrálni, pedig nem csak a saját mentális egészségemre kellett volna figyelnem, hanem az időjárásra is. A hangulatom még mindig hatással volt a szélre, és ha nem lógott volna a nyakamban a nyakláncom, biztos hogy egy tomboló vihar lerombolta volna az épületet edzés közben.

– Karina – hallottam meg egy ismerős, és kizökkentett a gondolatmenetemből. Bence lágy hangja szólított meg.

– Igen? – kérdeztem máris félve, pedig a fiú barna tekintete kedvességet sugárzott.

– Elgondolkoztam azon, amit múltkor mondtál – kezdett bele, mire én kérdőn összehúztam a szemöldököm.

– Mire gondolsz?

– Rina, én megyek, jó? – szólalt meg Edu mellőlem, mielőtt túlságosan belemerültünk volna a csevegésbe. Csak zavartan bólintottam, megöleltem, aztán addig néztem Edu vörös loboncát, míg el nem tűnt az ajtóból.

– Hát, múlt héten kérdezted, hogy itt a suliban van-e bandám – mosolygott rám. – És igazából tényleg hiányzik, hogy komolyabban zenéljek. Azért otthon ütögetni a dobot nem túl kielégítő.

Továbbra is értetlenül néztem a srácra, mert nem tudtam mire akar kilyukadni. Én abszolút zenei analfabéta voltam, és noha szerettem énekelni, én is, de legfőképpen mások is azt preferálták, ha mindezt a négy fal között tettem.

– Bence, én nem...

– Szóval beszéltem az énektanárral, és szervezünk egy meghallgatást – fejezte be ünnepélyesen.

– Meghallgatást? Mire?

– Egy bandához – mosolygott. – Illetve, többhöz. Én a pop-rock zenéhez értek, de Majoros tanárnőnek bejött az ötlet, hogy összehozzunk diákokat és zenekarokat alapítsanak. Jazz, klasszikus, akár alter, ilyesmik.

– Hát, ez nagyon jól hangzik! – vigyorodtam el, mert Bence jókedve igencsak ragadós volt.

Miközben Bence tovább mesélt az ötletéről, és hogy hogyan beszélte le mindezt az énektanárnőnkkel, összekaptuk a cuccainkat, és utolsóként távoztunk a teremből. Egészen megörültem, hogy Bence ismét közeledett felém. Pénteken beszéltünk utoljára, és amellett, hogy alig bírtam kinyögni bármit is, még durván félbe is lettünk szakítva. Kissé kezdtem ódzkodni a kapcsolatunktól, mert teljes bizonytalanság lengte körül. Bence mindig mosolygott, és reméltem, hogy mindezt én váltom ki belőle, de sajnos mindig rádöbbentem, hogy ez nem az én művem, ugyanis mindig és mindenkivel vidám volt. Úgy bánt velem, mint a többi barátjával, ám én több akartam lenni annál, de valahogy nem sikerült az előrelépés.