A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

20. fejezet

Napok, talán már egy hét is eltelt, mióta utoljára beszéltem Zalánnal. A kis összetűzésünk után úgy éreztem, jobb, ha megtartjuk a távolságot, ezért a gyakorlásokra sem mentem el, és az iskolában is igyekeztem elkerülni. Szerencsére ez nem volt nehéz úgy, hogy nem voltunk osztálytársak. Ráadásul, mivel Kriszti órarendjét nagyjából ismertem, tudtam, mikor, merre érdemes mennem. Ez sajnos néha hol hosszabb utat jelentett, hol egy értetlen tekintetet barátnőmtől, hogy miért nem találkoztunk a megszokott időben, ám a helyzet megkövetelt ilyesfajta áldozatokat.

Furcsa volt visszakerülni a megszokott kerékvágásba, hiszen a gyakorlások és Zalán nélkül az életem már-már olyan volt, mint a születésnapom előtt. Órákra jártam, aztán edzésre, vagy ha nem, akkor hazamentem, nyugodtan megírtam a leckémet, és pihentem. Úgy, mint az átlagos tini lányok. Természetesen az erőm továbbra is jelen volt, éreztem, ahogy fut az ereimben. Néha-néha felélénkült, de sokat javult az intenzitása, már nem volt annyira feltűnő, mint korábban. Ezt annak a számlájára is írtam, hogy az iskolai ügyeken és a röplabda edzéseken már nem görcsöltem annyit, mint azelőtt. Voltak fontosabb problémáim is. A suliban tanultam rendesen, így a jegyeim annyira nem látszódtak meg az utóbbi hetek viszontagságai. Az edzéseken pedig sikerült háttérbe szorulnom – Viki sokkal inkább a saját "fantasztikus" eredményével volt elfoglalva, amit a meccsen "produkált", mintsem azzal, hogy engem kirúgasson a csapatból. Legalábbis az elmúlt egy héten szinte hozzám sem szólt a köszönéseken túl.

A levegő pedig átváltozott egy csúfondáros ellenségből, aki minduntalan keresztbe tett nekem, egy kedves, láthatatlan baráttá, aki finoman cirógatva adta tudtomra, ha az érzelmeimmel elszaladt a ló. Már tudtam, mikor kell egy mély levegőt vegyek, hogy visszafogjam az indulataimat, és ezzel együtt a kint keletkező szélviharokat. Így azért elviselhetőbb volt a természet őrzőség terhe, hogy már nem kellett azon aggódnom, hogy idézek-e egy tornádót vagy sem. Ennek ellenére éreztem, hogy nem ártana Útmutatóval egy gyorstalpaló, de ha már vele találkozom, akkor Zalánnal is kellett volna, azt viszont most szerettem volna elkerülni annak érdekében, hogy mindketten lenyugodjunk a történtek után.

Bár a suliban és az edzéseken most nyugalom volt, az otthoni légkör nem változott. Ugyan anyuék nem veszekedtek, én sok mindennel voltam tisztában, ami egyfajta dühös felleget vont az egész lakásra, amit valószínűleg csak én éreztem. Lala felengedett, ami annak volt köszönhető, hogy ő csak annyit érzékelt, hogy anyu már többet mosolygott (bár még mindig nem annyit, mint korábban), apu pedig teljes nyugodtsággal lézengett körülöttünk. Nem volt túl sokszor otthon, de legalább amikor ott volt, akkor sem okozott feszültséget.

Csak nekem.

A gyomrom kifordult az egész helyzettől, amit csak úgy tudtam tolerálni, hogy a többiektől elvonultam valahányszor összegyűltek. A közös vacsorák megritkultak, én mindig bevonultam ilyen-olyan ürüggyel. Ha úgy alakult, hogy Lalával filmet néztünk a nappaliban és anyuék is beszállingóztak, inkább otthagytam őket azzal a kifogással, hogy még tanulnom kell. Egyszerűen nem tudtam a családom társaságában nyugodtan ülni úgy, hogy tudtam, az apám nem tett túl sokat azért, hogy egyben tartsa azt. Még egy levegőt se tudtam vele szívni. Ahányszor megjelent, én annyiszor hagytam el a szobát. Így, bár látszólag kevesebb lett a gondom, a háttérben a problémák, amik nem tűntek el csak azért, mert nem vettem róluk tudomást, folyamatosan pumpálták belém a stresszt, és ha volt egy-két szabad percem, ördögien suttogták a fülembe, milyen bajok várnak még rám.

Sajnos az sem segített, hogyha nem a szüleim jártak a fejemben, akkor Zalán férkőzött be, és ha esetleg még őt is sikerült valahogy kizárnom, akkor a korábbi, hétköznapi gondok sújtottak le az elmémre. Krisztivel és Eduval már alig beszélgettem, pedig előbbivel egy edzésre járok, utóbbival osztálytársak vagyunk, ám annyira el tudtam merülni a gondolataimban, hogy a szünetekben alkalmatlan voltam arra, hogy tipikus kamasz témákról csevegjek. Edun láttam, hogy rettenetesen aggódik értem, Krisztiről pedig lerítt, hogy már kezd haragudni, amiért hirtelen, minden magyarázat nélkül eltávolodtam tőlük. Ott volt Bence is, aki pontosan ugyanúgy viselkedett velem, mint korábban, ám éppen ez volt a baj. Semmi változás nem történt a köztünk lévő kapcsolatban, pontosan olyan barátságos volt, mint korábban, olyan kedves, mint bárki mással. Mert ez voltam neki – csak valaki az osztályból.