A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

8. fejezet

A továbbiakban szótlanul sétáltunk. Zalán valamiért puffogott, tiszta ideg volt és dühös, én pedig azért voltam frusztrált, mert ő az volt. Nem tudom, hogy ennek mennyi köze volt ahhoz, hogy össze voltunk kötve az erőnk miatt, vagy csak túlontúl fogékony voltam mások érzéseire. Mindenesetre mindketten mérgesen sétáltunk ugyanahhoz a helyhez, ahol az első óránkat tartottuk. Hosszú volt az a negyedóra.

A hűvös időben szinte még vérfagyasztóbb volt a csend, és a fák ijesztő susogása sem segített a helyzeten. Egy ideig otthonosan mozogtam a panelépületek között, mert úgy éreztem, mintha csak hazamennék, de aztán továbbmentünk, egészen a kis mesterséges erdőbe, tele fákkal, emberektől mentesen. Így, hogy Zalán teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, elképesztő magány telepedett rám. Elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy egyedül kell végig csinálnom ezt az őrültséget – ha Zalán is elzárkózik előlem, tényleg nem lesz senki, aki osztozna velem ezen a titkon.

Útmutató a fák között megbújva ácsorgott, és mintha a lombok természetes mozgását figyelte volna. Komolyan nem értettem, hogy lehetett még életben ez az ember – lenvászon ingét tépte a szél, de őt látszólag ez cseppet sem érdekelte. Ha jól láttam, mezítláb állt a feltehetően jéghideg fűben, a dércseppek csillogtak a lábfején. Én kissé még dideregtem is a bőrkabátomban, össze kellett húznom a mellkasom előtt, Útmutató meg úgy élvezte a természeti adottságokat, mint az éppen az arcát cirógatná kedvesen.

Útmutató még sokáig nézte az eget, akkor is, amikor már odaértünk, köszöntünk neki, és megálltunk mellette. Kérdőn néztem Zalánra, de ő inkább úgy döntött, hogy ma rám sem bír nézni, úgyhogy csak várakoztam, hogy a tanítónk megszólaljon.

– Jó napot, kisasszony! Zalán úrfi – szólalt meg végre valahára a férfi, de csak a köszöntés után nézett felénk. – Elnézést a várakozásért, de a türelem rendkívül fontos lesz a gyakorlásaink során. Szükségük lesz rá azokban az esetekben, amikor egy-egy gyakorlat nehézséget okoz, és csorbát ejt az önbecsülésükön.

Akaratlanul feljebb kúszott a szemöldököm, ahogy Útmutatót hallgattam.

– Ma mindkettőjük erejét előcsalogatjuk, és erősítjük. Kérem, álljanak ide, egymás mellé! – mutatott Útmutató maga mellé, mire mi Zalánnal kicsit nyögvenyelősen indultunk meg, de sikerült beállnunk.

– Kezdésnek némi légzőgyakorlatot végzünk. Valami hasonlót csináltam én is az imént. A légzőgyakorlatok kiváltképp fontosak a gyémántszeműek számára, hiszen az elemük, a levegő, beáramlik a testükbe, beivódik, átalakul, hogy aztán új formájában legyen a természet része.

– Mi ez, valami spirituális biológia óra? – dünnyögtem hitetlenül, de ha Útmutató hallotta is, nem reagált rá.

Útmutató, hogy demonstrálja a gyakorlatot, kis terpeszbe állt, és széttárta a karját. Fejét ismét kissé az ég felé fordította, mire a szél hátrafújta félhosszú haját, és gyengéden lobogtatta. Úgy tűnt, Útmutató valamiféle extázist él át, mert úgy mosolygott, mint aki egy egészen más univerzumban jár.

– Ismerkedjenek a levegővel. Ő a barátjuk, a segítőjük, a társuk. Csak úgy, mint önök, egymásnak. – A férfi lehunyt szemmel beszélt. Ismét Zalán felé néztem, ő viszont folytatta a duzzogást.

Mivel úgy tűnt, a „társam" nem osztozik velem a furcsállódásomon, és még rám nézni sem akart, mit volt mit tenni, utánoztam Útmutatót. Esetlenül kisterpeszbe álltam, mert a tesiórákon kívül senki nem kért ilyesmire. Lehunytam a szemem, és próbáltam ellazulni, próbáltam a levegőre koncentrálni, ami hűvösen kúszott végig a légutamon, teletöltve a tüdőmet.