A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

15. fejezet

Zalán egy nagyon különös srác volt. Titokzatos, különleges, nem mindennapi. Ezek a jelzők illettek rá, akárhogy is akartam őket behelyettesíteni olyanokkal, mint „bunkó, arrogáns, különc, idegesítő", és a többi. Valamilyen szinten ezek is helytállóak voltak, de már tudtam, mindez csak a felszín volt.

A fiú egészen a belvárosig cipelt. Hiába kérdezgettem, hová megyünk, nem akart válaszolni, csak a szokásos idegesítően magabiztos vigyorával illetett. Nem mondom, hogy nem vidított fel, hogy végre mosolyogni látom. Tényleg aggódtam miatta, és a már halvány monoklija és sebes szája nem igazán nyugtatott meg. Ugyanakkor szívesen le is töröltem volna a képéről azt a vigyort, hogy ne legyen annyira elégedett magával.

Kezdett későre járni, hiszen a meghallgatás is bőven a délutánba nyúlt, ezért mielőtt anyu halálra izgulta volna magát, írtam neki egy üzenetet, hogy a barátnőimmel még csatangolunk egy kicsit. Nem kellett neki tudnia, hogy a „barátnőim" alatt azt a srácot értem, akinek hasonló levegő idomítási képességei voltak, mint nekem, és bár most nem emiatt találkoztunk, de általában együtt gyakoroltuk, hogyan védjük meg a világot.

Zalán kiváltképp boldognak nézett ki, aminek nem értettem az okát, mindenesetre ragadós volt. Ahogy sétáltunk a zsúfolt városban, keresztül-kasul az emberek közt, majd végül mellékutcákba befordulva, ahol alig járkáltak néhányan, már kifejezetten izgatott lettem.

Végül a srác egy pincébe vezető bejárat előtt állt meg, ahonnan kékes fény szűrődött ki. Az utcában egy lélek sem volt, azonban a hely elég hangot kölcsönzött, hogy távolról úgy hasson, mintha tömve lett volna a rövidke útszakasz.

– Mehetünk? – kérdezte Zalán kedvesen rám mosolyogva, és kezét felém nyújtva.

– Ide le?

– Nem, a város másik felére megyünk, csak már most rákérdezek – felelte a szokásos szarkasztikus módján.

– Jól van, Humor Harold – válaszoltam szemforgatva, és hagytam, hogy a kezemet megragadva elkezdjen húzni a lefelé vezető lépcsőn.

Ahogy egyre mélyebbre merültünk a kék fénytengerbe, különös érzés kerített hatalmába, mint amikor valami ismeretlen dologgal szembesülsz, és a szíved majd' kiugrik a helyéről izgatottságában. A hangzavar egyre felerősödött, ahogy lejjebb értünk, majd az embereket is megpillantottam, akik ezért a hangért voltak felelősek.

– Hol vagyunk? – kérdeztem Zalánt, kicsit felemelve a hangom, mert bár zene nem volt, szinte elveszett a kérdésem a tömeg morajlásában.

– Majd meglátod! – kacsintott rám hátrafordulva.

Valami bárszerű lehetett a hely. Hatalmas tér terült a szemem elé, tele asztalokkal, boxokkal és kanapékkal, na meg, rengeteg emberrel. Kissé igénytelennek nézett ki a helyiség, de az a benyomásom támadt, hogy ez volt a cél. Ez az igazi kamasz kosz, ami csak lázadásból van ott, egyébként semmi gond a higiéniával. A bejárattól balra, a fal mentén egy italbár húzódott két fiatal pultossal, akik egymással beszélgettek, minthogy már a teremben mindenki előtt volt valami ital, senki nem állt sorban a bárhoz.

Hagytam, hogy Zalán húzzon, mert a nagy emberseregtől egy kissé lemerevedett a lábam, és míg a helyszínt tanulmányoztam, addig a fiú már el is döntötte, hogy hová kell mennünk. Mindenekelőtt egy asztalt keresett nekünk, a terem szélén, középen, majd le is ültetett. Kényelmes, kissé párnázott székeken foglaltunk helyet, illetve csak én, mert Zalán állva maradt.

– Szomjas vagy?

– Ne viccelj, ne vegyél nekem semmit – ellenkeztem azonnal.

– Nem ez volt a kérdés, hercegnő.