A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

17. fejezet

Az ember csak akkor jön rá, milyen csodálatos volt az élete, amikor hirtelen kicsúszik az ujjai közül, és csak egy szürke másolata marad hátra, mely tele van az igazsággal és keserű, mint az epe.

Péntek éjszaka értünk haza. Az elején Zalán támogatott, aztán amikor látta, hogy már megállok a saját lábamon is, kicsit eltávolodott, hogy adjon nekem két lépés távolságot. Mint egy csendes testőr, úgy követett egészen hazáig. A kapuban viszont, mielőtt még bármit is kinyöghetett volna, gyorsan kinyitottam a nehéz vaskaput, és eltűntem mögötte. Csókunk után egy kis távolságra volt szükségem, és hogy ne lássam Zalán aggódó tekintetét, amivel némán kérdezi, hogy mi borított ki ennyire. Nem volt erőm választ adni erre a ki nem mondott kérdésre. Óvatosan kipillantva az ablakomon még láttam, ahogy Zalán az épületünk előtt ácsorog, és a saját bensőmben éreztem a vesződését. A függönyöm mögött megbújva figyeltem, ahogy néhány perc múlva Zalán is megfordult, és hazaindult. Hátrahagyta az esténket.

Anyu még ébren volt, addig nem akart lefeküdni, amíg haza nem érek, és nem is értékelte túlzottan, amiért csupán egy üzenetet hagytam, mielőtt eltűntem volna órákra. Amúgy sem szoktam vele feleselni, teljes mértékben igaza volt, de így, hogy olyan titkot őriztem, ami az egész életünket felforgatná, még a szemébe se mertem nézni. Nem is volt baj, mert a kibőgött szemem láttán azonnal faggatásba kezdett volna. Végül ügyetlenül bocsánatot kértem tőle, mire ő megenyhülve megkért, hogy legközelebb beszéljük meg, hogy legalább tudja, merre vagyok. Hát, úgy éreztem, most szerencsésebb volt, hogy nem tudta, hol és mit csináltam.

Később már minden szoba felől csend honolt, csak éppen míg a többiek aludtak, én tágra nyílt szemekkel küszködtem az engem kínzó gondolatokkal. Azért még észrevettem, hogy apa korábban ért haza, mint én, ami nem volt véletlen, hisz míg ők ijedtükben elhagyták a kis utcát, addig nekem még le kellett nyugodnom, hogy egyáltalán el tudjak indulni. Könnyű így korábban hazaérkezni.

Feküdtem a vaksötétben, a plafont bámultam, miközben a fejem már felrobbant a kínzó gondolatoktól. Nem akartam elhinni, hogy az apám ekkora szemétláda legyen. Nem, egyszerűen nem tudtam elképzelni. Újra és újra kirázott a hideg, ahogy eszembe jutott, ahogy ott enyelegtek a kocsiban...

Meg fogok ettől őrülni.

A helyzeten az sem segített, hogy amikor nem apun járt az eszem, akkor Zalán jelent meg lelki szemeim előtt. Ahogy hirtelen magához húzott és a puha ajkával megcsókolt. Az érintésétől különös, ugyanakkor eufórikus érzés futott át az összes idegszálamon, mintha a testem egyszeriben kiteljesedett volna. Furcsa volt és megmagyarázhatatlan, ugyanakkor nem is akartam magyarázatot találni rá. Annyira különleges volt, nem akartam én ésszerű magyarázatokkal elrontani. Csakhogy egy kis hang azt suttogta a fejemben, hogy mindezt csak az a kötődés okozta, ami összekapcsolt bennünket az őrzőlétből kifolyólag. Szinte szétszakadtam a gondolattól, hogy ilyen fantasztikus érzéseket nem más okozott, mint egy kapocs.

Haragudtam rá. Legalábbis nagyon akartam rá haragudni. Ez volt az első csókom, és egyáltalán nem így, nem vele képzeltem el. Reakció időm sem volt, hogy felfogjam, Zalán mire készül, amikor finom keze közé vette az arcomat. Hirtelen húzott magához, átölelt és megcsókolt... aztán igazából nem is akartam ellökni magamtól.

Biztos voltam benne, hogy mindez csak a kötődésünk miatt történhetett, éppen ezért minél előbb meg kellett akadályoznom, hogy komolyabb következménye legyen ennek az egésznek. Nem hagyhattam, hogy a természetfeletti kapcsolódásunk beleszóljon az én saját szerelmi életembe. Hisz nekem Bence tetszett! Legalábbi ezt mantráztam, mintha az ismételgetés változtatott volna azon, hogy mit éreztem Zalán mellett.