A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

28. fejezet

Sosem hittem volna, hogy a röplabda valaha a háttérbe szorul az életemben. Mindig is középpontban volt, még a suli sem volt annyira fontos a számomra, mint az én szívembe zárt sportom. Nem véletlen, hogy feláldoztam a délutánjaimat és néha a hétvégéket is annak érdekében, hogy a lehető legjobb lehessek.

Az utóbbi időben csaknem megszűnt korábbi rendíthetetlen lelkesedésem. Még mindig imádtam, mégis valamiféle idegességet éreztem, amikor elindultam az edzésre. Előre féltem az összes rizikófaktortól, ami az edzés közben érhetett, kezdve Viki manipulációjától egészen a hangulatingadozásom okozta széllökésekig. Így piszok nehéz volt élvezni a játékot, és ahogy teltek a napok, majd a hetek, már szinte semmi kedvem nem volt az egészhez.

Szinte fájt elbúcsúznom Zalántól, mert az nem csak azt jelentette, hogy bő másfél óráig nem láthatom, de még egyedül is maradtam a problémáimmal.

Az öltözőbe belépve megcéloztam a szokásos helyemet, ami mellett Kriszti már félig átöltözve várakozott. Az ő kedvéért magamra erőltettem egy kelletlen mosolyt, hogy ne borítsam megint ki a rossz kedvemmel, és természetesen az ebből adódó titkolózással. Elvégre mégsem árulhattam el neki, hogy azért vagyok kedvetlen, mert nem akarok edzésre járni, hiszen ezernyi jobb dolgom is lenne, mint például irányítani a szelet a mágikus erőmmel. Zalánra is hivatkozhattam volna, azonban Kriszti szemében még nem tartott ott ez a kapcsolat, hogy annyira epekedjek a fiú után, mint amennyire a valóságban vágyódtam. Éppen ezért jobb volt tettetni, hogy minden rendben van ahelyett, hogy kiültetem az arcomra a búskomorságot, mindenféle magyarázat nélkül.

Segített, hogy barátnőm fecsegős kedvében volt. Annyira elmerült a pletykálásban, hogy fel sem tűnt neki szótlanságom. Csak bólogatnom kellett, ami nagy könnyebbség volt, hiszen ilyen hangulatban alkalmatlan lettem volna a témafelvetésre.

Az volt a célom, hogy minél észrevétlenebb maradjak. Már rég rájöttem, hogy ez az egyetlen megoldás, ha bármifajta atrocitás nélkül akartam megúszni az edzést. Nem volt elég, ha egyszerűen csak távol tartottam magamat Vikitől, de közben igyekeztem mindent beleadni, mert neki még az is szúrta a szemét, hogy egyáltalán részt vettem az edzésen. Éppen ezért meg kellett húznom magam, hogy ne is vegyen észre.

Bemelegítés után két csapatba lettünk állítva, hogy meccseket játszunk. Legnagyobb szerencsémre nem Vikivel kerültem egy bagázsba, de még így sem voltam biztonságban, sőt. Ha a forgások által egymással szembe kerültünk, már az önmagában veszélyes volt. Viki minden mozdulatomat árgus szemmel figyelte, és ha valami nem tetszett neki (ami könnyen előfordult), már reklamált is. Ugyanakkor ezzel engem is felidegesített, ami nem volt jó hatással az erőmre. Hiába voltam már mérföldekkel előrébb az irányítás terén, Viki még mindig képes volt annyira kiakasztani, hogy kész orkánt generáltam.

Ezt jobb volt elkerülni.

Az edzés alatt végig meghúzódtam, csak akkor értem a labdához, ha nagyon muszáj volt. Az első sorban hanyagoltam a lecsapásokat, és hátul sem vetődtem annyit, mint szoktam. Éreztem az izmaimon is, hogy elég gyatrán teljesítek, de nem érdekelt. Most nyugalomra volt szükségem, nem pedig izgalomra.

Igen ám, csakhogy mindenki másnak is feltűnt a hanyagságom, és bár a többiek nem tették szóvá, Kriszti nem hagyta annyiban. Míg ő teljesen leizzadva lépkedett mellettem, én szokatlanul szárazon értem be az öltözőbe.

– Karina, nem vagy jól? – kérdezte aggódva, ahogy a helyünkre igyekeztünk.

– Dehogynem, miért ne lennék jól? – válaszoltam, mintha nem érteném miről beszél.

– Hát ma nem voltál túl... aktív.

– Ja, csak... – kezdtem volna a kifogást, de hirtelen semmi nem jutott eszembe.