A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

Epilógus

Az ablaknál állt, a távolba meredt. Rálátott az egész városra a luxuslakásából. Szivarját a szájához emelte, mélyen leszívta a füstöt, majd lassan, ráérősen kifújta, szürke felhőt képezve maga köré. Szerette ezeket a testroncsoló szereket, de legfőképpen azt, hogy rá már régóta nem hatottak.

Kopogás hallatszódott.

– Bejöhet! – szólt a férfi egzotikus, arab nyelven. Hátra se nézett.

Kinyílt az ajtó. Hű inasa volt az.

– Uram. Bocsásson meg a zavarásért.

– Jöjjön, jöjjön!

Az inas belépett a tágas, elegáns irodába, de csak főnöke sziluettjét látta az ablakban. Szíve a torkában dobogott, ahogy mindig, amikor a főnököt zargatta. Nem volt ajánlatos.

– Milyen hírekkel tud nekem szolgálni? – kérdezte a rekedtes hang.

– Ami azt illeti, a hírnélküliség a hír. Egyik szörny sem tért vissza.

A főnök meg se rezzent. Az inas nem tudta eldönteni, hogy azért, mert számított erre a hírre és nem érte meglepetés, vagy annyira ledöbbent, hogy moccani se bírt. Végignézte, ahogy a férfi ismét beleszív a szivarjába, és ezúttal gyorsan meg is szabadul a füsttől.

– Ez nem hírnélküliség. Ez információ – magyarázta a férfi, hangja betöltötte a szobát. – Bármi is lett volna a végeredmény, az nekünk kedvezett volna. Ha a szörnyek megölik őket, nálunk lenne az erejük. Gyerekjáték kinyerni a rothadó testű szörnyekből a friss varázserőt. – A férfi megfordult, az asztalához lépett, de nem ült le, csak megtámaszkodott az irodaszéke támláján. – Így viszont tudjuk, mivel állunk szemben. Ha két kis taknyos képes volt leteríteni egy seregnyi szörnyet, akkor nem szabad elhamarkodottan cselekednünk. Módszeresen kell elpusztítanunk őket – somolygott a férfi, tekintete egyre ádázabbá vált.

Az inas nem mindig értette, miről van szó, noha mindig hevesen bólogatott a főnök szavaira. A fizetés jó volt, és még ellátást is kapott, így nem volt miért aggódnia. Most mibe fájt egész nap helyeselni egy őrültnek és kiszolgálni, ha a fizetését becsületesen megadta? Na ugye!

– Elmehet! – intett a férfi, és a falon lógó tükörhöz lépett.

Az inas távozott. Ennyivel megúszta ezt a találkozást.

A férfi pár pillanatig csak nézte magát a tükörben. Elégedett volt a látvánnyal. Fiatalnak nézett ki, zsengének, mint aki még a negyvenes éveinek is csak az elejét tapossa. Éjfekete haja még mindig fénylett, egy ősz hajszál sem rontotta az összképet. Arcán egyetlen ránc sem bújkált, pedig sosem vett igénybe szépítő kezeléseket. A nők döglöttek érte, de már egy ideje nem érzett különösebb késztetést, hogy engedjen nekik. Ha unatkozott, akkor összeszedett egyet-kettőt, azonban már csak időpocsékolásnak érezte az egész hercehurcát.

Pislogott kettőt, csakhogy ez nem segített a szemszárazságán. Pontosan tudta, mitől viszket a szeme. Kezével felnyúlt, majd rutinos mozdulattal kikapta a tengerkék színű kontaktlencsét.

Ismét pislogott, majd megkönnyebbülten nézett vissza tükörképére, immár az írisz nélküli, hullafehér szemével.