A természet őrzői 1. - A gyémántszeműek

1. fejezet

Hatalmas puffanással értem földet, ahogy a jól irányzott vetődésem a sportcipőm megcsúszásának köszönhetően egy ügyetlen botlásba fordult át. Miközben a fenekemen érzett ütés az egész testemet megrázta, a mi oldalunkon leeső röplabda sokkal kíméletlenebb élményt nyújtott.

– Karina feláll, és megy tovább! – kiabált Bauer edzőnő torkaszakadtából, és nyomatékként bele is fújt fülsüketítő sípjába.

Hátsómat fájlalva feltápászkodtam a földről, de mire ismét egyenesen álltam, az edzőnő újra szólt:

– Tudjátok, mit, mégsem, lejárt az időnk! Vikiék nyertek! Köszönöm a játékot! – mondta az edző, és kettőt tapsolt is, ami hangos visszhangot keltett a nagy tornateremben.

Az említett Vikire néztem, aki gúnyosan meredt rám a háló túloldaláról. Amúgy sem voltunk jóban – bár nekem fogalmam sem volt, miért –, így ez a vereség még fájdalmasabb volt. Az edzőnő ma minket választott ki a két csapat kapitányának, ami a köztünk lévő néma versengést fizikai térbe hozta. Bár összességében egy egyesülethez tartoztunk, ilyenkor mindent meg kellett tenni, hogy legyőzzük az ellenfelet, még ha az egyébként a legjobb barátnőnk is volt. De szerencsére Viki távol állt a legjobb barátnő szereptől. Más esetben szénné aláztam volna a lányt, de ma valamiért nem voltam formában.

Viki hosszú léptekkel elém vágott, hogy még a teremből is ő érjen ki elsőként, így hosszú, platinaszőke copfja szinte az arcomat verdeste. Legszívesebben én is felképeltem volna őt, de mélyen tudtam, hogy a mai nyereséget kiérdemelte a csapata, hiszen olyan rosszul játszottam, mint még soha. Cserébe vigasztalt, hogy miközben a legdühösebb gondolatok cikáztak a fejemben, Viki csaknem hasra esett, ahogy megbotlott valamiben. Apró győzelem.

Az öltözőben, a cuccomhoz érve kiengedtem nyirkos, világos mézszőke hajamat a hajgumim béklyójából. Az enyém legalább természetes volt, ha nem is olyan hosszú, mint Vikié. Kicsit beletúrtam, megráztam, hogy az izzadságtól vizes szálak gyorsabban száradjanak.

– Ügyes voltál – ért mellém Kriszti, akivel a legjobb kapcsolatom volt a csapatból, vele játszottam a legrégebb óta, és egy iskolába is jártunk már több mint egy éve.

– Az túlzás. Ilyen béna még sose voltam – morogtam az orrom alatt, mert nem akartam, hogy a többiek meghallják, mennyire el vagyok keseredve.

– Ugyan már, te még a rossz napjaidon is jó vagy! – bíztatott, a hátamon vigasztalóan végigsimítva.

– Viki úgy elvert, hogy öröm volt nézni. Olyan önelégült képet vág, mintha legalábbis az országos bajnokságot nyerte volna meg egyedül – böktem aprót az említett felé, aki a többiekkel beszélgetett az öltöző túlsó végében egy szál sportmelltartóban, hatalmas kebleit előrenyomva, festett haját ide-oda dobálva.

– Jó, nyugi, Viki csak azért örül, mert végre nyert ellened. Tiszta féltékeny rád, ha nem vetted volna észre.

– Ne nevettess, miért lenne rám féltékeny? – néztem értetlenül a barátnőmre. Mindeközben igyekeztem átöltözni, mert kezdett sötétedni, és nem akartam éjfélekig itt maradni. Gyorsan átdugtam a fejem a szürke, kötött pulóveremen, majd a szűkszárú fekete farmeromat is magamra ráncigáltam.

– Nem tudom. Talán mert idősebb, szebb és okosabb vagy nála. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mindenki a hétvégi, nagy szülinapi bulidat várja, ő meg nincs meghívva – incselkedett a lány, fekete, vékony szemöldökével jelentőségteljes táncot járt, és a könyökével is megbökött.

– Alig pár héttel vagyok idősebb nála, és eleget tesz, hogy szebb legyen nálam. Azt valóban kétlem, hogy okosabb lenne, de gondolom, ez nem is nagyon izgatja – feleltem egy visszafojtott mosoly kíséretében.