„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Kiáltásomat meglepő módon hallotta, mi több egy egész pillanatra olyan, mintha lefagyott volna, majd megindul felém. Mosolyogva támaszkodom meg a derekamon, úgy várom, hogy ideérjen hozzám. Valahogy most annyival máshogyan néz ki, a járása is, mintha direkt nagyobbakat lépne, csakhogy hamarabb ideérhessen. Én meg nem tudom, mióta vagyok ennyire bátor vele szemben, lehet, hogy csak a futástól való adrenalin miatt, de ha már így alakult, akkor nem állok le. Kihasználom ezt az alkalmat, és beszélgetni fogok vele.
– Szia – köszönök neki, amint elém ér. A rávetülő közvilágításnak köszönhetően jobban rálátok az arcára. Mosolyog. A tegnapi mosolya nem ilyen volt, az kissé megrémisztett, a mai meg valahogy olyan megnyugtató. Kész meglepetés ez a srác. Jól gondoltam, hogy több van benne, mint, amit mutat a külvilágnak. És ez vonz, nagyon. – Siettem, azt hittem, már itt sem vagy – harapom el a szám, majd azért gyorsan hozzáteszem. – A húgomra kellett idáig vigyáznom.
Lehet, hogy nem igaz, de ez tűnik a legjobb kifogásnak, ami eszembe jut. És most? Mit kellene tennem? Nem értem, előttem áll, zsebébe csúsztatja a kezét, és csak néz rám. Mintha várna. Tehát akkor kezdeményeznem kellene, igaz? Elvégre nem olyan embernek tűnik, aki beszélgetős fajta lenne.
– Gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy én hívlak meg inkább kajálni, mégis csak én okoztam neked kárt. – Válaszul bólintást kapok, ezért még jobban megbátorodom. – Ismerek is egy jó kajáldát errefelé – mutatok a háta mögé. Pontosan tudom, hogy merre van. – Gyere, menjünk!
– Erre van az autóm – indul meg a parkolók felé, mire karjánál fogva megállítom.
– Menjünk gyalog, esküszöm, hogy közel van. – Beleegyezik, erre fellelkesülve indulok meg mellette az úton. – Erre gyere, itt kimegyünk ebből az utcából – kezdek el mutogatni a vége felé, úgy gondolom, hogy ez a kevéske utcai világítás épp elég, hogy lássa, mit csinálok. Ha én látom, akkor ő is engem, ugye? – Ha kiértünk jobbra, egy kicsit még megyünk, és ott is lesz.
– Nyitva lesz még ilyenkor?
– Persze – mosolyodom el a kérdésén –, a legtöbb ember délután és este megy enni a barátaival, ez pedig pont egy ilyen hely. – Oldalasan felé pillantok, ahogyan sétálunk egymás mellett. Lehet, hogy beképzelem, vagy csak a csillagok tesznek rá, de olyan romantikusnak érzem ezt a pillanatot, talán még egy kicsikét bele is pirulok a gondolatba. Ő olyan magas, hihetetlenül szép a tartása a gerincének, és ez nagyszerű külsőt sugároz neki. És bár vékonyka, mint a nádszál, mégis az egyenes testtartás miatt a válla is szélesebbnek tűnik.
– Ez lenne az? – biccent maga elé. Fel sem tűnt, hogy ennyit mentünk volna. Elnézve róla rájövök, hogy igen, megjöttünk. Be is megyünk. Ő azonnal valami eldugott asztalt keres, ami nincs annyira szemek előtt, amit meg tudok érteni. Ő olyan magánakvaló srácnak tűnik.
