„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Kinyújtom a lábam, megmozgatom a lábfejem. Többször is. Mégsem történik semmi. Az idő mintha megállt volna Tod és Eric legutóbbi veszekedésük óta. Azóta is csendben van. A feszültség látható, én pedig félek megtörni. A telefonom órája szerint tíz perce vannak így. És én emiatt nagyon unatkozom. Tod mellettem ül, csak bámulja az ölébe ejtett kezét. Sóhajtok egyet.
– Tod – szólítom meg, miközben lassan megérintem a tenyerét. Kissé meg is ráz. Felnéz rám, látom rajta, hogy fáradt.
Tényleg nem értem, hogy miért vagyunk még mindig itt... Nyelek egyet, hogy összeszedjem a maradék pofátlanságomat, és folytatom.
– Azt mondtad, hogy Charles most alszik, igaz? – Bólint. – Akkor mire várunk még? – Kérdésemre megrándul egy ideg az arcában. – Mármint úgy értem, ha alszik, akkor nem kel fel egyhamar, nem?
– Általában egy-két órán belül fel szokott kelni.
– Az jó – bólintok én is –, akkor mi lenne, ha addig elmennénk valahová? Majd visszajövünk, ha felkelt.
Talán jobban át kellene gondolnom a cselekedeteimet, mivel nem csak Tod néz rám rosszallóan, hanem az exe és a bátyám is. Elharapom az ajkam, elengedve a kezét, felemelem magam elé védekezően. Jól van, na. Én csak nem akartam halál csendben és unalmasan eltölteni ezt az időt... Azt hittem, könnyebb lesz itt lenni, de nagyon nehéz.
– Nem megyünk sehová. – Annak ellenére, hogy az előbb milyen pillantást kaptam Todtól, meglepően nyugodt hangon válaszol. – Általában megszoktuk várni, amíg felkel. Itt.
Itt? Ebben az épületben kész örökkévalóságnak tűnik még tíz perc is, nem még egy-két óra. És mi van akkor, ha nem kel ma fel, hanem csak holnap?!
– És addig itt lehettek? – Hangomon hallatszik kissé a felháborodás. Én tényleg nem akarom ezt. Tod mellett szeretnék lenni, de nem akarok meghalni az unalomba.
– Nem az osztályon vagyunk, hanem itt kinn a folyosón, kölyök – válaszolja mögöttem az a magas, utálatos nő. – Itt bármikor lehet lenni. Viszont neked menned kellene már, holnap iskola.
Elharapom az ajkam duzzogva. Mi köze hozzá, hogy nekem holnap mim van és mim nincs... Lehet úgy döntök, hogy a holnapi napot offolom. Ki tudja, ez még a jövő zenéje.
– Ha te itt maradsz akkor én is – tolom ki rá a nyelvem, és fogom meg ismét Tod kezét. Érdekesen néz rám, én pedig vissza rá. Elmosolyodom. – Sétálni se akarsz egy kicsit?
– De, végül is lemehetek cigizni – áll fel. Lelkesen bólintok, elindulok vele a lépcsők felé, amiket szokása szerint úgy tesz meg, mint maga Flash. Hihetetlen, hogy még lefelé is képes három lépcsőfokot megtenni. Nehéz vele lépést tartanom, pedig nem vagyok rossz formába. Ahhoz képest, hogy nem sportolok napi rendszerességgel úgy gondolom, hogy elég edzett vagyok ahhoz, hogy lépcsőzni tudjak. Azonban ebben a pillanatba, hogy ne maradjak le, úgy kell szednem a lábam, hogy abba rendesen beleizzadok.
