„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
Törökülésben ülök az ágyamon. Előttem mindenfele tervrajzok hevernek, amelyek állítólag hibásak, és ki kellene javítanom őket. Szeretem ezt a feladatot, könnyű és szórakoztató. Ma mégsem bírok egyikre sem ránézni.
Két teljes napja nem láttam Chadet. Két teljes napja nem tudom, mi történik velünk. Két teljes napja vagyok egyedül, elzárva magam a külvilágtól, beállva, azon kattogva, vajon mit beszélhettek Eric-kel. Fogalmam sincs, hogy jól tettem-e, amit. Azt sem tudom, miért húzom tovább ezt az egész kapcsolatot.
Mikor vált ennyire komollyá a dolog?
Felhúzom a térdemet, átkarolom, közben észreveszem a tenyeremen húzódó friss sebet. A gondolatra görcsbe rándulnak a lábujjaim, zokniba bújtatott lábfejem hasogatni kezd, a rajta húzódó hasonló seb ég. De csak a képzet, amelyet magamnak teremtek. A kellemesebb érzés, amit a drog illúziónál az agyamnak.
Hátradőlök az ágyon, belehuppanok a puha paplanok közé, a fejem pont a maci lábára hullik. Selymes. Csakúgy, mint Chad. Vajon fog még keresni ebben az életben?
Apró muslincák repdesnek körülöttem, rossz szememnek csak apró, vibráló foltok. Zavarnak. Figyelem őket. Figyelnek engem. Le kellene fújnom őket. Egyet elhessegetek a kezemmel, ám meg sem rezzen. Ugyanabban a pontban lebeg. Ha jól tudom, piros a szemük. Vérben úszva látnak mindent. Vérben úszva látnak engem.
Lassan az oldalamra fordulok, valahogyan kitapogatom a telefonom. Izzadt és poros, háromszor kell újra rajzolnom a mintát, mire sikerül. Mikor lett egy C betűt stimuláló félkör?
Felold, a bandás háttér kezd unalmassá válni. Belépek a galériámba, Chad hátsója néz velem szembe, mint utoljára készített fotó. Ha beállítanám háttérképnek, minden mellettem álló láthatná ezt a szépséget. Ezt nem engedhetem. Csak engem illet. Felsóhajtok; mielőtt jobban belelovalnám magam a témába inkább megrázom a fejem.
Minden sokkal könnyebb lenne, ha a múltamat el tudnám szakítani önmagamtól. Ha túllépnék. Ha nem lovagolnék mindenen. Rajta. A szavain. A banketten. Az utolsó tör a lelkembe... Rose... Chad... Apa...
– Anya?
Kopogós cipőjének hangja lengi körbe a lakást. Felülnék, de zúg a fejem, a muslincák egyre többen lesznek. Raj. Mégsem támadnak.
– Toddie, itthon vagy? – bukkan fel világos barna, jól fésült lobonca a szobám ajtajában. Arcán mosollyal tarkított, kellemes, nude smink, kék szeme csillog. Majd mindez eltűnik, ahogyan tekintetét végig vezeti rajtam. Mint, ahogyan mindig is.
– Hol máshol? – flegmázom csípőből. Úgy helyezkedem az ágyon, hogy jobban rálássak. Egy szatyor van a kezében. Piros műkörme van. Valamelyik fehér. Dizájnos. De a karácsony ugrik be róla.
– A nagyid említette, hogy szerinte már jobban vagy. Nekem nem úgy tűnik... Már megint...? – Hangja halk, halkul és elhalkul. Nem fejezi be a mondatot. Nem mondja ki. Én pedig enélkül is tudom.
