„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
– A kurva életbe! – ülök le a kanapéra, ahogy beérek a házba. Sírni szeretnék, sokat. Vagy eltörölni mindent, ami ma történt... Bárcsak fel se keltem volna, örülnék, hogyha álom lenne az egész.
Mi a baj? – bukkan fel valahonnan a drága bátyám. Aggódó tekintettel pásztáz, amitől csak kényelmetlenül kezdem magam érezni. Nagyon utálok panaszkodni.
– Semmi – szorítom össze az ajkam. Úgy döntök, kibontom a chipsem. Ha másba nem tudom, akkor ételbe fogom fojtani a bánatom.
– Nem úgy nézel ki – ül le mellém a vállamra simítva a kezét. – Mi történt, hogy ilyen kedved van?
– Mondom, hogy semmi – húzódom el a keze alól. Miért van itthon? Ha most nem lenne, nem kellene senkivel beszélnem, moroghatnék magamban, vagy mit tudom én, de biztos jobb volna egyedül.
– Bántott valaki?
Fújtatok egyet. Hagyjon már magamra! Rosszallóan nézek felé, de állja a tekintetem. Sajnos ezekben az esetekben mindig ő volt az erősebb...
– Rossz kedvem van.
– Mitől?
– Nem akarok róla beszélni! – húzom fel a térdem a mellkasomig, átölelem. Kis megnyugvást ad.
– Ha nem akarsz, akkor ne add tudtára, hogy bajod van, és ne nézz ki úgy, hogy más aggódjon érted!
Mogorva, mint mindig. Soha nem értett ahhoz, hogy jobb kedvre derítsen.
– Na – lök meg egy aprót –, adj egy kis chipset, és beszélgessünk őszintén, rendben?
Lassan, megadóan bólintok. Ha nem teszem nem hagyna békén soha. Felé nyújtom a zacskót. Ránézek a kezembe tartott tárgyra, azonnal eszembe jut a kisboltban történtek.
Talán egy kicsit durva voltam Toddal, megbánthattam. Azt hiheti, hogy a rossz kedvem a rózsaszíne miatt van, az is lehet, hogy teljesen mást gondol. De az biztos, hogy valamit ott is elronthattam. Pedig direkt a lehető leghamarabb eljöttem tőle, hogy ne rontsam tovább a helyzetet. Olyan jó lett volna, hogyha megölel. Őszintén, azt hittem, azt akarja csinálni, amikor közeledni kezdett felém. A keze még a derekamon is megpihent... Ha csak egy kis időre magához húzott volna, vagy kaptam volna tőle egy puszit, biztos vagyok benne, hogy másképp látnám a dolgokat. De nem ezt tette, ezzel még jobban elrontva a kedvem, hiszen másodpercek törtrésze alatt játszódtak le előttem az elképzelt események. Ám az álomképek helyett csak kérdezősködést kaptam.
– Tod biztos megutált engem! – kiáltok fel tőlem nem megszokott hangon. Homályossá kezd válni előttem a világ... Leejtem a rágcsámat, és csak még jobban összébb húzom magam. – Nagyon csúnyán viselkedtem vele.
Utálok így érezni, azt meg még jobban, hogy nem akartam, hogy ez bármikor is megtörténjen. Én azt szerettem volna, ha mi ketten örökké boldogok lennénk, úgy, hogy soha nem bántom meg. Idióta módon kivétetettem rá a frusztrációmat, ahelyett, hogy a tenyeremen hordoztam volna...
