„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tod Twocock vagyok. Húsz éves, építészmérnök-hallgató és függő.
Legalábbis valami ilyesmit kellene éppen kimondanom hangosan. Chad mellettem ül, mosolyogva várja, hogy megszólaljak. Csakúgy, mint az a másik négy ember a terapeutával együtt. De nem megy. A szám nem mozog, és a kényszeredett bámulásuktól szúró gombóc nő a torkomba.
– Sziasztok – motyogom, elég bátortalanul. A terapeuta halványan, bíztatóan elmosolyodik. A szememet végig vezetem a körben leült többi függőn. Egyikük kopaszodó ötvenesnek tűnik, arcán több seb éktelenkedik. Valószínűleg még ennyi idősen sem biztos abban, hogyan használja a pengét megfelelően szőrtelenítéskor. Mellette egy fekete, középkorú hölgy ül, keresztbe font lábakkal, szeme alatti karikák sok álmatlan éjszakáról árulkodnak. A terapeuta mellett üldögélő kislányon akad meg a szemem. Kislány, ja, mondhatni egyidős lehet Chaddel. Világos barna, raszta haja copfban, bő, színes ruhái és orrkarikája a hippi korszakot juttattja eszembe. Ha jól látom, heterokrómiás. Vagy csak kontaktlencse. De nem néz kedvesen. Egyáltalán nem.
– Elnézést, kicsit félénk – nevet fel zavartan Chad. Bíztatóan rászorít a combomra. Tudom, hogy neki ez fontos. De ezekből a szempárokból nagyon jól tudom; semmi értelme az egésznek.
– Ez csak természetes – mosolyog továbbra is Chole. Vagyis, ha jól rémlik, így mutatkozott be, amikor először találkoztunk a beiratkozásnál. – Szeretnéd, ha inkább kérdezgetnénk?
Aprót bólintok. Kérdésekre válaszolni még mindig könnyebb, mint magamtól beszélni.
– Hogy hívnak? – kérdi. Ismét körbe pillantok a szúrós tekinteteken. Nagyot nyelek.
– Tod. Tod Twocock.
Chole bólint, felírja a papírjára. Mint amúgy eddig nem tudta volna, és nem lógna egy fura, virágos névtábla a nyakamban.
– Szia, Tod! – érkezik a köszönés kórusban. Összehúzom magam. Ijesztő ez a játszott jó fejség.
– A Tod egy becenév? – érdeklődik Chole. Chadre pillantok. Kíváncsian méreget.
– Nem. Így vagyok anyakönyveztetve.
– Értem – válaszolja, és tovább firkálgat a papírjára. A többiek, mintha unatkoznának. Miért nem foglalkozunk inkább velük? Például a hippi lánnyal. Nem túl fiatal ahhoz, hogy ilyen életunt feje legyen?
Ez az egész sokkal jobban hajaz egy rendőrségi kihallgatáshoz, mintsem egy terápiás gyűléshez. Jobban feszengek, mint valaha, és másra sem vágyom, csakhogy egy jó füves cigit elpöffentsek odakinn.
– És mi a bajod? – vonja fel a rajzolt szemöldökét a hippi. Mindannyian meglepődve pillantanak felé.
– Nesa ritkán szólal meg – nyugtázza a fekete nő. Hunyorognom kell, hogy elolvassam a nevét, de ötletem sincs, hogyan ejtik. Aashiq. Vagy az Aashia? Csúnyán ír.
