„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
– Chad! – Halk suttogásra kelek fel, miközben arcomat valaki megállás nélkül cirógatja. – Chad, kelj fel, megjöttünk.
Lassan nyitom fel szemhéjam. Tod az, aki velem van. Elmosolyodom, és a várva várt szép hajába beletúrok a kezemmel. Nem is gondolkodom. Ahogyan az a képzeletemben volt, itt is puha, mi több, selymes. Tetszik. Beleszippantva a levegőbe végre elérkezik hozzám samponjának illata, ami igazán tetszetős az alap illata mellé. Megemelve a fejem érem el az ajkait. Kettő apró puszit hintek rájuk.
– Jó reggelt – mosolygok rá. Kicsit még álmos vagyok, emiatt dörzsölni kezdem a szemem.
– Neked is! – Visszamosolyogva hajol ismételten ajkamra, majd elengedve biccent egyet az autóból kifelé. – Megjöttünk.
Mondanám, hogy ilyen hamar, de nem teszem. Én vagyok az, aki várakozás alatt elaludt, az én bajom, hogy kihagytam a maradék időt, amit vele tölthettem volna.
– Honnan tudtad, hogy hol lakom?
– Múltkor mutattad.
És emlékszik rá? Egyre többször lepődők meg rajta. Tényleg ennyire érdekelném? Kezdem bánni, hogy amikor legelőször mondta, akkor nem akartam hinni neki. Feljebb ülve az ülésben csatolom ki a biztonságiövet, majd nyújtózom egyet. Az ember hamar meg tud gémberedni.
– Sajnálom a mait – mondom, miután helyrehoztam a meglévő izomzatom.
– Rá se ránts – int le, nem tűnik őszintének –, biztos nehéz lehet neked, a szüzeknek jól fel kell készülniük, meg ilyenek lelkileg, ugye?
– Szűz? – emelem magasba a szemöldököm. Ő most azt gondolja, hogy én...? – Nem vagyok az.
Rám kapja a tekintetét. Az első szerelmemmel vesztettem el, mint minden normális ember. Értetlenkedve néz rám. Megingatom a fejem, teljesen mindegy, nem kellene erről tárgyalnunk most. Sötétedés után van, otthon kellene már lennem.
– Mindegy is – szorítok rá a nadrágom anyagára –, mennem kellene, késő van már.
Odahajolok hozzá, lassan, érzékien próbálom csókolni. Keze hamar megtalálja a derekamat, mi több, rendelkezik annyi energiával, hogy másodpercek alatt húz ölébe, és csókol tovább, mintha mi sem történt volna. Combomon pihenteti ujját, néha-néha megszorítva azt. Hirtelen egy vad kopogásra leszek figyelmes. Megriadva pillantok ki az ablakon.
– Eric? – Letekerem az ablakot. Ó, jaj!
– Mi a fészkes fenét csinálsz?! – Mérges, szokás szerint rosszabb, mintha az egyik szülőm lenne, még ők sem törődnek velem ennyit, mint ő.
– Egy perc és megyek – intek neki kínosan, arra kérve, hogy várjon rám beljebb a házban.
– Siess! – szól rám ismét, aztán tovább néz arra, akinek a combjain ülök. – Te meg mi a francot keresel itt?
