„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
Az ablak alatti ajtókárpit tetejét kopogtatom minduntalan a „randihelyünk" felé vezető úton. Nem szeretném megzavarni beszédemmel a vezetését, ezért próbálom a figyelmem elterelni, máskülönben minden második másodpercben szamárt játszanék a Shrekből. Kíváncsi vagyok, miért is és hova megyünk így hirtelen.
Lopva felé pillantok. Szorosan fogja a kormánykereket, miközben figyelme az előtte lévő úton van. Azt értem, hogy én miért nem szólok hozzá, de ő? Befejezem értelmetlen cselekedetem, és felé fordulok teljes testemmel. Megszoktam már, hogy Tod szótlan, viszont most, hogy egy nagy veszekedés után vagyunk jóval, kicsit aggódom.
– Tod – szólítom meg kicsit rekedt hangon. Ha egy ideg nem szólalok meg, utána berekedek.
– Hm?
– Minden oké? – Hangom terjedelme alacsonyabbá válik. Megköszörülöm a torkom.
– Persze – pillant felém egy másodpercre, majd elmosolyodik –, pár perc, és ott vagyunk, már nem kell sokat várnod.
Bólintok válaszként. Tetszik a szája sarkában megbúvó kis gödröcske. A szívem vad táncba lendül, mintha sose vérzett volna, úgy, mint pár nappal ezelőtt, mintha nem kellett volna minden foltot betömnöm egy-egy hamiskás szóval, és mintha nem csavarodott volna ki a leve teljesen. Nem, most tényleg olyan, mintha ezek meg sem történtek volna vele, vagy csak túl hülye – pillantok le a saját mellkasomra. Így közvetlenül magamba nézek, még ha képletesen is. Ugyanazt kellene játszanom, mint ő. Elfelejteni mindent.
– Látod – kanyarodik, hirtelen be egy parkolóba –, meg is érkeztünk.
Felnézek, és egy nagyon nagy kivilágított étterem parkolójába vagyunk. Utálom ezt a helyet. Egyszer voltam itt, amikor Haley és Eric sikeres érettségi vizsgáját ünnepeltük a „családdal." Túl puccos, túl sznob ez a hely, ahol a pincérek úgy néznek a vendégekre, ha nekik nem tetszik, mint valami söpredékre. Akkoriban láthatóan hordtam a piercingem, ezért jócskán kaptam is azokból a tekintetekből. Nos, mindegy. Szegény Haley-t azóta se láttam, hála az utálatos bátyámnak. Úgy tűnik, az érettségi vizsgája előtt több emberrel is szeretettel szűrte össze a levet. Ch!
– Oda fogunk bemenni? – adok hangot meglepettet játszva. Bólint. Na, fasza. – Így? – mutatok magamra. A legegyszerűbb ruhát hordom jelenleg, ráadásul festékes is vagyok. Ne...
– Engem nem zavar – simít rá nagy tenyere a vállamra –, nagyon édesen nézel ki.
Ha ki lehetne mutatni , hogy jelen pillanatban, mint érzek, akkor három ponttá változnék, aki arra vár, hogy összerakják. Hogy aztán egymásra pakolva ismét emberré válljak, mert úgy tűnik, hogy ettől a mondattól, hihetetlenül szétestem. Végülis, ha legolandben élnénk, akkor bizonyára már meg is történt volna. Szegények, biztos sokszor össze kell őket rakni.
