„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kicsit izgulok. Most először találkozom a párom szüleivel, mi több. Most először találkozok olyan ember szüleivel – Ianen kívül –, aki fontos nekem. Veszek egy mély levegőt, ahogyan lassan Todra emelem a tekintetem. Szerinte illik csengetni, ezért hát azt teszi. A fél kezével ráfekszik a csengőre. Elharapom az alsó ajkam, talán kicsit tolakodó ez, lehet, nem kellene ennyire. Valószínűleg elég lenne egyszer, röviden megnyomni. Így hosszan elég idegesítő lehet.
– Gyertek csak be – sétál felénk Tod édesanyja. Jelen pillanatban szebb, mint mikor találkoztunk, talán még a sminkjét is felfrissíthette, illetve a haja is szépen van megcsinálva. Mosolygok válaszként, majd megfogva a kapu kilincsét elindulok befelé. Tudtam, hogy ki kellene öltöznünk egy ilyen meghívásra, de Tod nem volt hajlandó hazáig elvinni, hogy átöltözhessek. Így a nála maradt egyik pulóveremet kellett magamra húznom, hogy legalább valahogy kinézzek. Ennek ellenére ő maradt abban, amiben volt. – Miért nem jöttetek be? Nem kell csengetni, Tod itthon van.
Most mondjam azt, hogy az ő ötlete volt?
Hirtelen megtoppanok, majd hátra is hőkölők egy kicsit. Egy fehér, körülbelül a derekamig érő kutya rohan felém. Úristen! Ráadásul vakkant is! Összeszorítom a szemem, felkészülök a legrosszabbra, a halálra is akár, amikor Tod édes kuncogására leszek figyelmes. Azonnal kinyitom a szemem, a kutya már nincs előttem, Tod leguggolva cirógatja őt, miközben az állat lelkesen nyalogatja az arcát. Huh?
– Jól van már, jól van – nevet fel ismét Tod –, nekem is hiányoztál, te bolond.
Felvonom a szemöldököm. Ha jól gondolom, az ő kutyája lehetett. Próbálok magamra erőltetni egy mosolyt.
– Én... bemegyek anyukáddal, jó?
– Nem akarod megismerni Sütit?
– Süti?
– Ühüm – bólogat megvakargatva a kutya füle alatt –, így hívnak, igaz?
Figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy ezt a kérdést nem hozzám intézte.
– Nem – ingatom meg a fejem, hogy megerősítsem a mondatom –, nem akarom megismerni Sütit...
– Miért? – pillant fel rám csodálkozva. – Nem szereted a kutyákat?
Megingatom a fejem, és inkább az anyukája után sietek. Ha őszinte akarok lenni, inkább a cicákat szeretem, illetve a kisebb kutyákat... De az ilyen nagytól eléggé félek.
– Tod? – fordul meg az anyukája az ajtóban.
– Hátra maradt, játszik a kutyával – szorítom össze a szám. Még csak most jöttem rá, hogy ez azt jelenti, hogy egyedül maradtam egy kis időre a családtagjaival.
– Nem is ő lenne – mosolyodik el gyengéden –, mi addig menjünk be.
Bólintok, és követem őt az ajtón keresztül. A ház kívül is eléggé elegánsnak tűnt, ahogyan belülről is. Eléggé minimalista stílusnak mondanám, meg van minden, amire szükség van, elég szép bútorokkal. Mindenféle giccs nélkül, a falak kellemes jácint színűek, de ami a legjobban megfogja a tekintetem az az alig egy méterre tőlem a falon lévő festmény. Egy szép tájkép a tengeren lévő vitorlás hajó, mögötte az eget szépen színezi a korai naplemente halvány sugarai. A tenger előtt lévő parton egy szép, fehér egésztestes fürdőruhában lévő nő képe jelenik meg, ahogyan a messziségből bámulja a hajót. Valószínűleg a szerelmére várhat, ami az arcát elnézve soha nem fog odaérni hozzá. Mintha minden, ami előtte van csak egy délibáb lenne. Szép.
