„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
A plafont bámulom, sóhajok tömkelege hagyják el a szám. Még sose éreztem ilyesmit, még egyszer se fájt ennyire egy szakítás. Sokszor vetettem véget az eddigi kapcsolataimnak, ez mégis más. Fel akarom magam vidítani, elfelejteni, ami történt, és élni tovább az átlagos életemet. Bárcsak sose törtem volna be az autója ablakát... Annyival könnyebb lenne minden. Még most is álmodozhatnék azokról a jeges szemekről, és nevethetném ki Tomot, amiért félt tőlük.
Ismételten felsóhajtok, nem szeretnék többet sírni, de magában a gondolattól is könnybe lábad a szemem. Letörlöm magamról az arcomról leszaladó cseppeket, majd a mellettem lévő kispárnát a fejemre szorítom, hogy belesikíthassak, ahogyan azt a filmekben is szokták. De sajnos egy árva kicsi hang sem akar üvölteni. Mint, aki meg van némulva. Csalódottan visszateszem a párnát az előző helyére majd hasra fordulok, hogy könnyen a paplanok közé simulhassak.
Puha, anya levendula illatú illóanyagának hála, az orromat teljesen átveszi a kellemesen nyugtató aroma. Békésen lehunyom a szemem, és próbálok pozitív dolgokra gondolni. Olyanokra, amiket szeretek. De mit is szeretek...? Kínosan tovább hajlítom saját gondolatom; talán mégsem ismerem magam olyan jól, mint hittem.
Mit szoktam mondani, ha megkérdezik miket szeretek?
Lógás a fiúkkal, édességek, a családom és a művészet.
Ó, igen! Gondolhatnék tervekre, amiket aztán később a nap folyamán elkészíthetnék. Például valami kifejezőt. Olyat, ami sok mindent elárul, mégis, ha épp az az illető látja, akinek szól, az megértse. Igen! – tapsolok egyet magamnak. Hogy ez nem jutott hamarabb eszembe! Régebben volt egy lány, aki Taylor Swift zenéjének a linkjeivel bombázott Facebookon, miután szakítottunk. Tom azt mondta Taylor a szakítós dalok királynője, hogy minden kapcsolata végével zenét ír.
Pontosan ezt kellene nekem is tennem!
Lemászom az ágyról, kikutatom a fiókomat pár ecsetért, és az egyik üres vásznat a vászontartóra helyezem. Kellőképen lerögzítem. Már csak víz kell és festék. De... Hova tettem a festékjeimet? Hol van a kofferom? Körbe nézek, nem ártana egy kis takarítás. A fejemet vakargatva állok neki keresgélni, a szekrényeknél nincs, viszont az ágyam alatt lévő résből látom, hogy oda toltam be. Vagy rúgtam, teljesen mindegy.
Kinyitom a random rajzaimat, amiket néha ide szoktam elrejteni most félre teszem. A kedvenc ecsetemet keresem pontosan. Láthatóan a temperák, amiket beleszórtam, rendben vannak. Viszont az ecsetek közül pont az nincs visszatéve a helyére, amivel a legkönnyebb dolgoznom. A befőttesüveg, amit a vizestálkaként hasznosítok viszont ékeskedik, forog a szemem előtt. Készen áll arra, hogy segítsen nekem túllépni mindenen, hogy segítsen jobb kedvre deríteni önmagam.
– Na gyere! – fogom meg, majd az ágyam mellett lévő üvegből öntök bele vizet. Ez pont ezért van itt.
Na, de. Most, hogy minden kész van, mit kellene pontosan festenem? Hm. Elharapom az alsó ajkam. Valami olyat akarok, ami nem szokványos. A koffer felé fordulok, kiveszem belőle a palettát. Már megint nem tisztítottam meg, több helyen ott maradt a festéknyom. Felsóhajtok. Csoda, hogy az ecseteket kimostam legutóbb. Általában azt is elfelejtem. Visszanézek az üres vászonra. Kiált azért, hogy fessek rá valamit, szomorú, amiért ennyire üres. Telve szereti önmagát, hogy ragyogni tudjon.
