„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A mai napom úgy el van rontva, ahogyan csak lehet. Reggelim közepette kaptam egy e-mailt. Általában nem érdekelnek az ilyesmik, de mivel hónapokkal ezelőtt jelentkeztem egy versenyre, ezért beállítottam, hogy jelezze ki, ha kapok valamit. Sokat dolgoztam azzal a művel, amit beadtam az előszűrésre, azonban a levél szerint nem érte el a várt kritériumokat. De azért voltak olyan rendesek, hogy nem mondták meg, hogy a sok pályázó közül hányadik lettem... Szívesen vettem volna részt benne, állítólag ennek a megnyerésével automatikusan adnak egy ajánlólevelet. Azt meg valljuk be, azért, ha egy híres, neves művész az, aki az ajánlólevelet írja rólad, az elég jónak számít. Főleg, ha tovább is akar tanulni az illető... És ahelyett, hogy én is versenybe szállnék ezért, ki vagyok dobva. Mint egy rakás szemét, mert ennyit ért a munkám. Ezután, hogy még fokozzam a rossz kedvem megnéztem a továbbjutottak listáját, és ahogyan azt gondoltam, az a hülye robot már megint legyőzött. Ch!
– Még mindig nem hiszem el, hogy egy fiúval jársz! – hitetlenkedik mellettem Ian. Megforgatom a szemem. Tegnap, miután hazaértünk egész nap magyarázhattam neki a kapcsolatomról, kérhettem bocsánatot, amiért nem ő volt az első, akinek bejelentettem, hogy tetszenek a fiúk is, ráadásul kaptam tőle az ívet, hogy ez mennyire rossz ötlet, és hogy a lányok sokkal jobban illenek hozzám.
– Pedig így van – bólintok, miközben beleütközöm valakibe. Na, vajon kibe... – Mi a... – akadok ki, amint meglátom Eliotot magam előtt. – Mi lenne, ha nem a folyosó közepén állnál, mint egy darab fasz? – Megragadom derekát, és mintha csak egy rongybaba lenne arrébb teszem. Bassza már meg, a jóistenbe!
Nem szól vissza. Sose teszi, már komolyan gondolkodtam rajta, hogy ennek a fiúnak nemhogy érzései – az állandó komoly arca miatt -, de gondolatai sincsenek.
– Nyugi már – szorítja meg a vállam a barátom –, ne kapd fel ilyeneken a vizet!
Hogyne kapnám már fel? Ellopta előlem a helyet! Ha ő nem lenne ott mindenhol, biztos vagyok benne, hogy bejutottam volna.
Jelen pillanatban nincs kedvem még vele is leállni veszekedni, hogy miért védelmezi Eliotot, holott ő az, aki az ellenségének tartja. Besietek az terembe, elfoglalom a helyem, és lehajtom a fejem a padra.
Valószínűleg nem volt a festményem olyan jó, mint az övé vagy Tomé, aki szintúgy nagyon tehetséges. Tőle mégsem irigylem, talán azért, mert barátok vagyunk. Igazából attól a fiútól sem kellene, mi több eléggé gonosz is voltam vele. Féltékeny vagyok rá. Tudom, hogy nem szabadna, helyette fejlesztenem kellene magam, és megpróbálni jobbnak lenni. De hogy csináljam, hogyha ő a szó szoros értelmében mindent kiráz a kisujjából? Igazságtalan.
– Na, finom a farok? – Tom hangja éles élként üti meg a fülemet. Először megilletődöm kérdésén, majd realizálom, hogy valószínűleg Ian mondta el neki. Kis hülye.
Felnevetek, és hevesen bólogatni kezdek. Lehet nekem jobbfej barátom Tomnál?
– Mit csinálsz délután? – váltok is gyorsan témát. Nem szeretem, mikor egy jó poén percekig el van húzva. Mindig olyan kínossá válik a végére.
