„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
Jó lenne, ha kijönne már a fürdőszobából. Egy jó ideje benn van. Ötletem sincs, mi történt hirtelen, egyik pillanatra a másikra. Éppen támogatni akartam, megsimogatni a hátát, amíg jobban nem lesz.
– Tod – kiáltok fel –, minden rendben van? Jól vagy?
– Már megyek – hallom meg rekedtes hangját. Szomorúnak tűnik. Lehajtott fejjel ki is jön onnan, még csak rám sem néz.
– Mi a baj? – sietek oda hozzá. Tenyerembe veszem az arcát úgy fordítom magam felé, hogy rám nézzen. Nem értem, miért viselkedik így, egy aprót el is van pirulva. – Ennyire fáj valamid?
– Nem akartam, hogy így láss – ingatja meg a fejét –, teljesen levetkőztem előtted... – süti le a szemét szégyenkezve. – Nem akartam, hogy láss smink nélkül.
Kedvesen elmosolyodom. Hihetetlenül aranyos. Közelebb vonva magamhoz az arcát nyomok édes, hosszúkás orrára egy apró puszit. Hideg, éppenhogy lehet vérkeringése.
– Lehet, hogy hülyén fog hangzani, és elcsépeltnek, de szeretném neked elmondani, hogy smink nélkül sokkal jóképűbb vagy. Tetszik, hogy ilyen karakteres igazából az arcod. Igazából sminkkel együtt kissé nőiesebb vonásaid vannak – adok neki még egy apró puszikát, amitől érzem, hogy kicsit képes voltam megmosolyogtatni őt. – Ráadásul nekem, ha nem tetszenél, nem lennék itt – tűröm el hosszú haját szép arcából.
Nem hazudtam, Tod tényleg szép arccal rendelkezik. Tetszik nekem. Bár, ha nem lenne ilyen elbűvölő smink nélkül akkor sem nagyon érdekelne. Hiszen az egyetlen dolog, ami megfogott benne már a legelején is az a jeget megszégyenítő világos szeme. Azóta viszont megismertem őt jobban... Meg kell vallanom, nem tudnám megmondani, hogy mi az, ami miatt annyira kedvelem, hogy képes voltam vele maradni egész éjszakára. Alig aludtam. Egy jó ideig nem csukódott le a szemem, féltem, hogy képes a saját hányásába belefulladni. Majdnem reggeledett, amikorra el tudtam aludni, olyan szinten, hogy ne keljek fel minden fél órában.
– Jobban vagy? – nézek a szemébe mélyen. El sem hiszem, hogy a nagy Tod Halálfej egy önbizalomhiányos kiscica. Bólint.
Elmosolyodom, és most már az ajkára nyomok egy apró csókot, majd a kezét megragadva visszahúzom a kanapéig. Van egy ötletem, amitől talán jobb kedve lesz.
– Várj egy picit – szorítok rá a kezére, aztán egy pillanattal később el is engedem. Gyorsan a hátizsákomért nyúlok, amit a fotel mellé raktam le. Kikeresem a rajztömbömet, és lapozni is kezdem. – Van valami, amit meg szeretnék neked mutatni. Meg is van! – mutatom felé a rajzomat.
Még a parkban készítettem, az idő tisztának tűnik ahhoz képest, hogy még nem érkezett el a tavasz, sőt még jó messze is van, ehhez képest elég kellemes idő volt. Kabátban első osztályú. A szép eget és egy éppen arra futó nagy újfundlandit rajzoltam le, aki a gazdájával játszott. A háttérben a meglévő fákat próbáltam megörökíteni, a földön lévő elhajított szeméttel. Mégis nagyobb hangsúlyt inkább az égnek szenteltem. Pont amiatt, hogy neki megmutathassam.
