„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Megcsipog a telefon. Megint. Tegnap este óta kitudja hányadára. Felsóhajtok, nem akarom megnézni. Valójában nem akarom látni Tod ismételt üzenetét, de az ujjam megállíthatatlanul nyúl a készülék felé és nyissa fel. Tényleg ő az. Sms-t írt.
„Jó reggelt, mit csinálsz ma?"
Megforgatom a szemem és lezárom a képernyőt. Miután olyan kedves volt és nem engedte, hogy a barátaimmal azt vásárolhassak, amit csak szerettünk volna, üzenetekkel bombáz. Először instán kezdte. Egy egyszerű sziával, majd folytatta, hogy meg kellene értenem, hogy ez törvény, blablabla.
„Szia"
„Chad, tudod jól, hogy nem adhattam nektek alkoholt, törvénybe van írva..."
„Megérted ezt, ugye?"
„Chad"
„Miért nem kapok választ?"
„Chad, komolyan sajnálom, ne haragudj"
Idegesítenek az üzenetei. Elkövettem a legnagyobb hibát, amit csak lehet szakítás után. Nem tiltottam le őt. Ezért még tegnap éjjel megtettem. Most talán a számát is le kellene... Érzem, hogy a telefon megrezzen a tenyerem közt. Már megint.
„A plázába megyek, vennem kell pár szakkönyvet, ha gondolod, találkozhatnánk"
– Álmaidba! – ülök le az ágyamon. Még, hogy találkozni... Haragudtam rá már ezelőtt is, de most csak tett rá egy lapáttal. Egyáltalán minek írogat? Megfogom a telefonszáma mellett lévő három pontot és kiválasztom a szám blokkolása lehetőséget. Így ni. Ne írogasson nekem. Írt volna abban az egy hónapban, amig járt Ericcel. Akkor még csak eszébe sem jutott, de még csak megmagyarázni sem!
Dühösen felkelek. Nem bajlódok a papucsom megkeresésével, kirontok a szobám ajtaján. Én most enni fogok. Sok, sok chipszet. A lépcsőn lefelé haladva meglátom Ericet, pont ő rá nem voltam jelenleg kíváncsi. Jön felfelé a lépcsőn... Ha csak nem rohanok vissza látványosan a szobámba, mindenképp találkoznunk kell.
– Héj – néz rám mosolyogva, láthatóan megszaporázza a lábait –, épp téged kereslek.
Elfordítom a fejem. Tekintetet a korlátot nézi erősen, úgy futok le a lépcsőkön mellette. Hallom, hogy utánam kiállt, de nem érdekel. Nem akarom őt látni. Menjen a francba. Ő rosszabb, mint bárki.
Megváltoztatom a tervem. Így nem leszek képes itthon enni, ezért az előtérbe rohanva magamra felveszem az otthagyott egyik papucsot, ami talán apámé lehet. Ő hord ilyen bőrpántos félét. Leveszem a fogasról a táskám és kimegyek a házból. Még szerencse, hogy tegnap annyira fáradt voltam, hogy megérezve kidőltem a kanapén. Édesapám felakasztotta ide a táskát. Tudom, az ő szokása ide tenni a cuccait. Engem pedig a szobába vitt, emlékszem, hogy felkeltem, ahogy letett az ágyra és homlokon puszilva jóéjszakát kívánt. Szeretem őt.
